Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez egy üzleti út, ezért minden egyéb programelem csak lopott pillanatokból tud összeállni. 

Napos szombat reggelre ébredek 9 után nem sokkal, egyszer már fenn voltam korábban, ki tudja mikor, nem néztem, de aztán továbbaludtam. A szállodai extra-luxus 100 RMB-s (kb. 4000 Ft) reggeli helyett az önállósodás útjára lépünk és szerintem kiváló reggelit fogyasztunk egy teljesen autentikus, a modern kor igényeire szabott kínai kávézó-reggeliző-kisboltban (FamilyMart), olyan, mintha most éppen velünk lenne a szerencse ebben, fogalmam sincs mi mindent veszek, de azt tudom, hogy a végén nagyon finom és friss az összes kis gombóc, sült batyu, joghurt, kávé. Kipróbálom - végtelen magamra erőltetett nyitottságomat bizonyítandó - a teában főtt tojást is.

Aztán belevetjük magunkat az aluljáró legmélyebb bugyraiba és zajlik a hátsó ajtón túli adás-vétel, órák, cipők, táskaválaszték, miegymás, beszerzek egy már régen kinézett hozzámillő városi adidascipőt, majd egy kis regenerálódás jön ismét. Ezután útnak indulunk az 1 órás megbeszélésünkre, a francia negyed közelében egy plázában, amitől persze alapban kivagyok, mert nem szeretem a plázákat, de leginkább a plázákban lévő éttermeket, egyébként ez is a sok hülyeségeim egyike. Egy hongkongi étteremben ebédelünk, egyelőre pozitívan nézem az eseményeket, de aztán rajtakapnak, hogy gyakorlatilag alig eszem, egyszerűen hiába erőltetem. Most el lehet ítélni, hogy ez mekkora egy bénaság, egy korlátolt barom vagyok, az eddigi (hangsúlyozom véletlenszerű, tehát tudatosan nem nagyon mentünk sehová, legfeljebb egy helyre Commune Social, ami egy teljesen nekem való, de a többieknek borzalmasan sznob és drága hely, úgyhogy nem mentünk be) szóval kb. hat éttermi próbálkozásból hat rossz volt, nem adjuk fel akkor sem.

Ezután a társaságra erőltetem, hogy az M50 művésznegyedbe elmenjünk, ahol van egy nagyszerű kávézó az UNDEF NE, az odavezető út ugyan kissé rögös, építkezéseken keresztül-kasul, de utána egy nagyon kellemes telepre érkezünk, ahol azonnal, mint hal a vízben érzem magam, a többiek persze értetlenül néznek. A kávézóban 35 RMB egy flatwhite, ami kb. 1300 Ft átszámítva, és még rengeteg kis galéria van, ezekre majd később időt szakítok, ha sikerül, mert most sajnos nem húzhattam tovább a többiek idejét, én sem örültem volna fordított esetben, ha egy olyan helyen vagyunk túl sokat, ami nekem nem mond semmit. 

Ami engem illet, beérném valami extrém falattal a boltból estére, ilyen dupla vagy semmi alapon, de végül beugrunk Yang's Dumpling fekete-pink designra húzott sült gőzgombócozójába, ahol nagyon finom gombócokat sikerül végre enni, az alja ropogósra van sütve, a tetején fekete és fehér szezámmag, nem nyálkás, nem szürke, úgyhogy elégedett vagyok teljes mértékig, olyannyira, hogy végül még a boltba is beugrom és veszek egy pekándiós napraforgómagot, valami sósmogyorónak álcázott sósmogyorót, és egy guavalevet, ezeket aztán mértékkel még az este folyamán elfogyasztom. 

Az elalvás nem megy olyan könnyen, mint jó lett volna, de aztán azért sikerül levinnem magam egy megfelelő hullámhosszra, erős meditációs gyakorlat. 

Arra az elhatározásra jutottam, hogy az egész úton átadom magam az elfogadásnak és megpróbálom óvatosan, de azért nem túl nem mélyeket lélegezve magamba szívni a várost.

16 napra megyek Shanghaiba, az út kevésbé a kikapcsolódásról, mint inkább a munkáról fog szólni, de most próbálok időt szánni a közegre is, szocializálódni, megérteni, beleolvadni, megszeretni, elfogadtatni magam. A kalandok nem kímélnek, ha akarom, ha nem, talán jobb is így. 

 Valamiért kivételesen hosszúnak tűnik az utazás, bár azt hittem hatékony útvonalat választottam: Budapest - Doha, Quatar - Shanghai, az átszállás csak három óra, azaz nettó másfél, mire egyik pontról a másikra átértünk. Az átszállásra történő várakozásnál az első súlyosabb álmossághullám már utolér, mondjuk ekkor már 6-7 órája utazunk, az út felénél sem járva. 

A repülőben az ablak mellé kerülök, aminek a nyilvánvaló előnyein túl az volt a hátránya, hogy gyakorlatilag 9 órára beszorultok egy 40 négyzetcentiméteres helyre, és csak rendkívül kínos körülmények között lehetett kikéredzkedni a mosdóba, a tőlem megszokott minimum óránként felállást, idétlen tornamutatványokat, nyújtózást és egyebeket hanyagolni kell. Végül azért megérkezünk.

Ahogy a reptérről tartunk befelé taxival a nappali fény délután fél 6 körül átmegy gyorsan és határozottan estébe, a naplementét szinte átugorva. 

Sikerül a szállást elfoglalni, valami véletlen folytán egy hihetetlen lakosztályban töltök egy estét, de ha valaki nagyon irigykedne esetleg, közben jéghidegre van klimatizálva a szoba, nem lehet semmit tenni ellene, azt a magyarázatot adják, hogy mert az épület tetején van ez a szoba, egészen pontosan a 28. emeleten. Nagyon aranyosan és segítőkészen bánnak velem, körülbelül négyszer járnak a szobámban különböző emberek, hol amiatt, mert a függöny nem záródik és érzem, hogy 36 óra nem alvás után akár kritikus is lehet egy túl korai napfelte bevállalása függöny nélkül, valamint hoznak valami szó szerint kizárólag lélek melegítőt, mert az a fűtőtest, amit beraknak a szobámba gondoskodóan az csak nagyon-nagyon pici és jelképes meleget ad csak ki magából.

Sikerül aludnom legalább hat órát, ha jól számolom, úgyhogy számomra egészen más állapotban indul a reggel, ezt egyébként nagyon szeretem a teljes leharcoltságig fajuló jetlegből építkező első reggelt, bár még szó sincs arról, hogy átálltam volna, egyszerűen ez a hat óra aranyat ért. 

A szálloda reggelizőjében fantasztikusan építő reggelit veszek magamhoz, utána pedig feltöltődve vágok neki az első Shanghai-i napnak, elsősorban munka jön, egy itteni ügynökséghez megyünk egyeztetni a francia negyedbe. 

A taxi megérkezik és zökkenőmentesen haladunk, a francia negyed nagyon szép, platánfák, parkok, kávézók, de az ügynökség is valami elképesztően menő házban van, inspiratív, jó környezet. 

Utána visszatérünk és véglegesítjük a szállásunkat a következő 15 napra is, egy gonddal kevesebb, bár majdnem egy órába telik az alkudozás, majd egy újabb egy órába a pénzváltás, és megint egy újabb órába a kifizetés, deposit és hasonlók. 

Furcsa így a kettős idősíkban mozogni, mert otthon még csak dél körül van, és én ugye ott is élek és dolgozom, tehát a nap teendői számomra duplázódnak.  

Próbálkozunk az estét egy jófajta kifőzdével lezárni, és egy rendkívül autentikus, sajátos ízvilágú, nagyon kínai étteremre bukkanunk, a kapott étel pusztán a belémkódolt korlátoltság miatt számomra megint kompromisszumos, de majd egyszer eljön az én időm, már érzem. Visszatéréskor látom, hogy a szállodaszobám ajtaját sikerült félig nyitva hagynom, de megúsztam káresemény nélkül.

Ilyenkor persze van egy furcsa aggodalom az emberben, hogy ma éjszaka vajon mi lesz, hogyan fogok aludni, hát meglátjuk mit dob a gép, szerintem is túl szép lenne, ha simán végigaludnám, de miért is ne lehetne az?

Kelés a szokásos 6:30, én már 5-kor ránézek megkönnyebbülve az órára, hogy túl vagyunk a nehezén, de most nem is baj, mert fél 11 körül már elaludtam, a pekingi hotelben lévő ágy valamiért előhozza a legrosszabbat a hátamból, holott én erre eddig tudtommal nem voltam érzékeny. 

Reggeli, ugyanaz, semmi kockáztatás, oda a nyitottságom, talán mégis be kéne szerezni egy jó gyomorrontást, mert ez így meg már unalmas, na majd legközelebb. 8-kor kicsekkolunk, irány a vonatállomás, 5 és fél órás út jön, de a vonat 350-nel hasít, és  tulajdonképpen egész gyorsan eltelik, az időt én már mesterien hasítom. 

Taxival újra befelé a szállodába, ez a város fantasztikus, kár, hogy nem fogom tudni rendesen megnézni, az ablakomból az általam leginkább imádott hangulat jön, fények, nagyváros... 

Rövid lepakolás, majd elmegyünk egy gyors levesre a környékre, erről nincs is több mondanivalóm, a lényeg, hogy semmi gyanús nem volt benne, thai, megszokott ízek, biztonsági pálya, de ezt most nem én választottam, alkalmazkodom, amennyire lehet, bár az elemekkel eggyel jobban küzdöttem ezúttal, lévén a hely egy sima plázában volt, pedig ha már itt vagyok, akkor jó lenne zsongani veszélyesen a város forgatagában, na talán majd most, mert úgy néz ki bemegyünk a partra körülnézni, hiszen azért ha valamit akkor azt tényleg muszáj. Addig is ellesett pillanatok a taxiból... 

Shanghai Bund

Belevágunk a sűrűjébe, metró, aztán gyalog végig egy sétálóutcán, elképesztő tömegekkel áramlunk, én pedig a sántitást magam mögött hagyva igyekszem felvenni a ritmust, azért természetesen óvatosan figyelve arra, hogy ne tapossanak le, hiszen még csak az első két hét telt el a törés óta, tisztességesen végiggyógyulva ez egy hat hetes folyamat, én pedig nem az a típus vagyok, aki ezeket lerövidíti. 

Megérkezünk a partra, hát, teljesen beteg az egész, hatalmas fényes tornyok, épületek, ennyi, mindenki fotózik, selfiezik, élvezem és jól érzem magam, dehát engem az ilyen tömegturista látványosságok alapvetően nem vonzanak, végigcsinálom, amit illik és kell, a zsongással sincs semmi bajom, a letaposást is jól bírom, természet adta fizikumomnak hála, nem is nagyon mernek szívózni. A buszhoz visszatérve egy kicsit eltévedünk kínai-magyar segítőtársammal, de nincs ezzel baj, sőt, legalább látom a város rejtettebb utcáit is, gyalogolunk jó sokat, a lábam megkapja a kellő kiképzést a visszatéréshez. Este 10 után ismét elalszom és küzdök a torokfájással ezúttal, a derékfájás szerencsére nem jött elő újra intenzív formában (enyhében igen). Valahogy itt a betegségszellemek kicsit erőteljesebben akarnak velem érintkezni, ami lehet, hogy az immunrendszer jetlag okozta legyengüléséből fakad - pedig hol vagyunk még a végétől - vagy másból, mindenesetre folyton mást dob a rendszer, a belső küzdelem azonban erős. 

A gyomrom tartja magát alapvetően, de szigorúan semmiféle idegen és furcsa ételt nem vagyok képes befogadni, ennyire korlátolt rég voltam és nem is tetszik ez nekem, de nem tudok mit csinálni, mintha nem én irányítanám a dolgokat. Alapvető érzésem az étellel kapcsolatban leginkább az undorhoz hasonlítható, nyilván szórakoztat és élvezem az idegen ételeket, szagokat, hangulatokat, de legyűrni nem tudom őket. Ha valaki most azt mondja ázsiai konyha, akkor megköszönöm és elhalasztom az étkezést egy következő időpontra, mert már jön is a mély, undok rosszullét valahol elő belőlem, és ez - nagyon fontos - egyáltalán nem tudatos, sőt, én szégyellem magam a legjobban miatta. 

Most 11-re megyünk egy megbeszélésre egy helyi céghez, aztán ebéd... és ilyen autentikus vásárolgatás lesz a program, de nekem elég sokat kell dolgoznom ma egyéb ügyeken is, ez így nem könnyű. 

Igencsak szörnyű éjszaka után, annál csodálatosabb napra ébredtünk (nem), esik az eső 16 fok van, viszont a levegő minősége csak unhealthy és nem very unhealthy az applikáció szerint, 176-os air quality index mellett (tegnap 250 körül volt). 

Ma van a kiállítás utolsó napja, ki tudja hányan jönnek majd az eső ellenére.

Számomra mindenesetre nagyon érdekes az egész, ahogy hátul a díszletek mögül nézhetem, ismerhetem meg egy társadalom legbelsőbb bugyrait, az emberek őszinte viselkedését egymással, egymás között, és azt kell, hogy mondjam (ha esetleg valakiben kétségek lennének efelől), hogy pontosan olyanok, mint mi vagyunk. Minden embertípus, nőtípus, férfitípus megtalálható, ami nálunk is, ugyanaz a reakció, talán alapban egy kicsit nagyobb nyitottság, mint nálunk. Tévedés tehát degradáló következtetéseket levonni a kínaiakra nézve, bennem ugyan soha nem volt ilyen, de mástól hallottam egészen döbbenetes véleményeket. De megint csak látszik, amit persze én alapban így gondolok, hogy nincs ilyen, hogy kínai, vagy olyan, hogy magyar, emberek vannak, akik között lehetnek jók (azaz nekünk szimpatikus) és rossz, vagyis nekünk ellenszenves valamiért.

És most be is fejeztem a bölcselkedést.  

Ittlétem továbbra is a másik oldalra történő átjutási kísérletekre korlátozódik, viszont a körülöttem lévő néhány száz métert egész jól kezdem megismerni. Ha belegondolok az aktuális közvetlen környezetben való elmélyülés ugyanolyan érdekes tud lenni, mintha fel-alá rohangálnék a városban. 

Ne feledjük továbbra sem, hogy az egyik munkámból kifolyólag juthattam most el ide, ezért itt nem igazán a városnézésről szólnak a napok, egy-két pillanatot igyekszem azért elkapni a város életéből is.

Peking nem igazán turistabarát hely, amivel nekem semmi problémám nincs, viszont a pénzváltás például nem egyszerű dolog. Mivel ilyen gondok miatt nem vagyok képes egy percet sem aggódni, találtam egy automatát, ami egyébként fennhangon angolul magyarázta mit csináljak, kicsit talán túlzásnak is éreztem, főleg, amikor ordította, hogy akkor most adjam meg a pinkódomat stb., de persze nem lett semmi baj. Alapvetően biztonságban érzem magam, helyi barátunk mondta, hogy azóta nincsenek rablások, amióta nincs is az embereknél készpénz, hála az online fizetési lehetőségeknek. Szóval kivettem pénzt és elmentem a boltba, egészen pontosan először elmentem naivan a boltba, kiválasztottam a három legfeleslegesebb furcsaságot, mogyorós-diós italt (ez nagyon finomnak bizonyult), egy csomag kesudiót, egy csomag szárított papayát, valamint egy eléggé szürreális szettet, amiről azt hittem, hogy a kesudió eredeti változata héjjal, de nem, valami édes szivacsos izében, na szóval a lényeg, hogy a boltban csak néztek rám, hogy kártyával akarok fizetni, szóval eloldalogtam inkább készpénzt szerezni és rendeztem szépen a felhalmozott tartozást, valamint elhoztam az árut. 

Belevágván már itt és most a harmadik napba, lezajlott a kiállítás első napja, erről néhány szót: a Body Honey, amúgy magyar, de kizárólag kínai piacra koncentráló márka képviseletében töltünk itt néhány napot, ebből 3 napot a 2018 The 32th Beijng Beauty Expo (Spring) eseményen, ami egyébként egy elég komoly vásár, hatalmas, profi standokkal, a miénk kissé kézműves-jellegű, de azért egész jól összeraktuk hirtelen, a termék egyébként nagyon jó, és a kínaiak imádják, folyamatosan tolongtak a pultunknál, én csak, mint koncepcionális, de egyben - kínai nyelvtudás hiányában - háttérmunkás, díszlettervező és gyártásvezető szerepkörben vagyok, a tervezésből kevésbé tudtam kivenni a részem, nemcsak mert nem volt semmilyen tervezés, hanem, mert nem is tudtam arról, hogy mit kell tervezni, bár e kettő közel ugyanaz. A kiállításon néhányszor körbementem és egyszerűen imádom ezt az érzést, hogy én vagyok nemcsak a városrész, de a vásár csoda unikornisa is, az egyetlen nem ázsiai fejű nő, iszonyú aranyos szépséges kínai nők néznek rám csodálkozva, és ha rájuk mosolygok, nagyon kedves és lelkes viszont mosollyal válaszolnak, olyan, mintha valami fesztiválon lennék, ahol én vagyok a legszebben öltözött attrakció, de most nem ez van, csak a puszta lényem váltja ki ezt a hatást. Jó, hát erősen egotrip, de miért is ne élvezhetnénk ki ezt a pár napot ebben a furcsa szerepben. 

A kiállításról ennyit, utána pedig már nem nagyon történt semmi, egészen délután 5-ig ott voltunk, utána taxival vissza a szállodába, majd - és itt történt a baj - lementünk vacsorázni ugyanarra a helyre, mint előző nap, és mivel én nem akartam dumplingot enni este, ezért "salátát" ettem, ami leginkább azonosítatlan zöldségekből állt, fura ízekben, nem volt rossz, de utána szörnyű rosszul lettem, a következményeket ne is részletezzük, végül este 10 körül el is aludtam, bonyolult, félig itt - félig ott lévő álmokba süllyedve, ilyenkor furcsa, hogy a közösségemből kiszakadva más időben és térben élek-alszom. 

Negyedik nap:

Miért is indítanék egy új fejezetet, amikor a negyedik napunk, azaz a kiállítás második napja is szinte ugyanúgy zajlott, mint az első, talán eggyel kevésbé volt fárasztó, mert kalibrálható volt az energia az előzőhöz képest. 

A reggelinél azért óvatos voltam, az ebéd viszont megint a gyomromra ment egy doboz kóla mentett meg a gyomorfájdalmaktól, csodát tett. A kiállításon jöttem-mentem, kaptam egy csodálatos hihetetlen intenzív masszázst, részben valami innovatív szerkezettel, miközben alulról melegített az ágy, részben pedig egy kínai masszőrbácsi keze által, aki utána fotózkodott is velem. Ez valami sors ajándék volt, mert valahogy egész reggel el voltam gémberedve, pedig tornázom, amennyire lehet itt. A lábaimra kissé intenzíven ment rá, a kislábujjamnál pedig intenzíven jeleznem is kellett kicsit, de még időben. Összességében jó élmény volt az egész, alapvetően munkával telt az idő, még ha ilyen eseményszintű aktivitásról is beszélünk.

Ezután ismét vacsora, most egy új helyen, egyébként sokkal menőbb, de nem designos vagy elszállt értelemben, hanem ilyen normális, igényes helyszínen, az ételek is rendben voltak, nem lettem rosszul újra, de igyekeztem salátákra és zöldségekre hagyatkozni, csak egy adag sült hal zavart be, aminek egy része ilyen keserű izé volt, na ezt inkább hagyjuk is most. 

Holnap újra kiállítás, az utolsó nap, vasárnap pedig utazunk Sanghaiba, városnézés majd máskor.

Sem felhatalmazásom, sem lehetőségem nem lesz az elmélyült szemlélődésre, futó kalandok, pillanatok benyomások csak, amiket képes leszek megosztani az első néhány napról. 

Hét nap kínai kalandot dobott a gép nekem, egy munkámhoz kapcsolódóan, amelynek egyébként nagyon-nagyon tudtam volna örülni csak úgy, mintegy lottó ötösnek vagy akár egy négyesnek, ha egy héttel az indulás előtt nem rúgok bele az előszobámban egészen addig kizárólag örömet okozó családi örökségből maradt masszív fabőröndbe úgy, hogy eltörjön a bal kislábujjam. Dehát így történt, és bár az azt követő napokat a kíméletnek szenteltem, igyekezvén a maró önsajnálatot elengedni, több-kevesebb sikerrel.

Hétfőn koradélután elindultunk tehát, kisebb érdekesség, de valójában az utat valahol mélyen igencsak viccessé tette, hogy kollégám pedig achilles-ínszakadást szerzett magának, tehát ő még sokkal keményebb kalandot vállalt be magának, szóval így, mint a lovagok, akik azt mondják ni, nekivágtunk meghódítani Ázsiát, felvértezve kötszerekkel, ragtapaszokkal, ki-ki titkon fájdalomcsillapítókkal. 

Az akadályokat egyébként jól vettük, értsd mindenhol előrekéredzkedtünk, amelyben kiválóan hasznosítottam, hogy kollégámnak még ilyen lábtartó egészségügyi csizmája is van, mint nekem anno a térdemre, látványos darab, a szíveket pedig meghatja, a várakozást lerövidíti, de egyébként ránk is fért, mert állni, sőt menni is nehezebben tudunk, mint mások.

Budapest - Moszkva, sima ügy, fél siker, hogy a stewardessek ezúttal nem a csoda-retro-óvónéni narancssárga szerkóban vannak, mint amikor Irkutsk felé tartottam tavaly, a kedvesen kiosztott szivacsszendvicsből kiszedem a hasznosítható anyagokat, amúgy pedig ordít a fülemben a goa, élvezem a szárnyalást, se fel se leszálláskor nem félek, még csak kicsit sem. 

Moszkvában 5 óra szusszanásnyi idő, először azt hiszem, hogy egy olyan szárnyba kerültünk, ahol mindössze egy Putyin matrjoskababákat nagy mennyiségben kínáló árus, egy magazinbolt, valamint a szokásos parfüm - kozmetikum komplexum található, de aztán a harmadik órában megtalálom a kiutat a kánaánba, ahol ott sorakoznak a csodabüfék, saláták, szendvicsek, minden pont ugyanúgy, mint a világ összes más repterén, ezek ilyen egységesített tranzitzónák, ahol minden és mindenki egyforma, a közös nyelvet az elidegeníthetetlen caesar és görög-saláták alkotják, ez mindig és mindenhol van, minden körülmények között, a két saláta feltalálója helyében én nagyon büszke lennék magamra. 

Egész gyorsan elrepül az 5 óra, mi pedig beszállunk a gépbe, nagyon jó helyünk van, ilyen prémium turistaosztály, sokkal nagyobb lábhellyel, kissé funkciótlan ál-lábtartóval, és mindenféle kiegészítő szintén funkciótlan tárolóegységekkel, először úgy tűnik, hogy csak egyedül leszek egy kettes ülésen, de mivel nem is hiszem el, hogy ekkora szerencsém lenne, odapattan mellém egy mogorva orosz férfi és betelepszik egy könyvvel az ablak mellé, már kapcsolja fel a villanyt, kétség nem fér hozzá, hogy az elkövetkezendő 8 órát így fogja tölteni, nagy mozdulatokkal kísérve öntudatos akcióit. 

Felszállás előtt tompa-homályos tudatállapot tör rám, elzsibbadok, mozdulni sem tudok, kiváló állapot egyébként felszálláshoz, a zene is természetesen visszakerül a fülembe, fantasztikusan rákapcsolódik a hatalmas gép emelkedésének hullámhosszára vagy fordítva, majd mikor felértünk a felhők közé, az orosztól leszippantott öntudatossággal átpattanok egy négyes ülésre, előtte ártatlan kisegér hangon a lábamra mutogatva engedélyt kérvén a stewardesstől, mert engem jól neveltek. 

A négyes ülésen egyébként teljesen megzavarodva keresem az újabb kényelmes pózt, de kiderül, hogy semmivel sem kényelmesebb, mint az egyes ülés volt az orosz mellett, ahol a saját terembe menekülés mintha nagyobb szabadságot adott volna, mint most ez a kitágult változat, mindenesetre a lábam azért fel tudom ilyen-olyan furcsa pózokba helyezni, fél és negyed sikerek, alvás annál kevesebb az út során.

Csodálatosan hajnalodik, de elbutáskodtam és nem nagyon látok ki az ablakon, elképzelem, ahogy újra Mongólia fölött vagyok, nemcsak elképzelem, hanem tényleg, de érzem az országot, érzem a  levegőjét és a kisugárzását, nagyon jó érzés egyébként.

Ugrunk az időben, reggel 10, mire megérkezünk Pekingbe, már a reptéren látom, hogy imádni fogom, minden részletét, a plakátokat, reklámokat, a hangokat, furcsa és erős szagokat, a szakadtnak tűnő részleteket

lehetne kellemetlennek is érezni, de fejben dől el és én inkább érdekesnek látom, a tompa-szürkés pára, őrült, életveszélyes közlekedés, zúzunk be egy morcos taxissal a szállodához, nem tetszett neki, ahogy négy bőröndöt belepréseltünk a taxijába, sebaj, cserébe mindenkire dudál és a buszokat megleckézteti, de ez itt jól láthatóan így megy. 

A délutánt egyre furább tudatállapotban töltöm, álmos nem vagyok, mert az agyam nappalra van állva, tartja magát a tartalékokból, elmegyünk pénzt váltani, pillanatok alatt a pekingi bürokrácia legmélyebb bugyraiban találom magam, egy mezőgazdasági bank belső irodájában tanácskoznak, hogy ők ennyi dollárt nem tudnak yüanra váltani, nincs is ennyi pénzük, meg dollárellenőrző készülékük sem, hiszen nyilván hamis (jó, mondjuk ez érthető). Sok-sok perc után jön egy másik bank, ehhez át kell menni az úton a túloldalra, na most ez sokkoló hatású, mert itt a "zebrát, vedd úgy, hogy nincs zebra", mondja helyi kínai barátunk, és tényleg, jönnek közben az autók, nem érdekli őket, hogy mész át a zebrán, döbbenetes, sikítozom (de csak vidáman és nevetve -szinte). Újra egy másik bankban vagyunk tehát, kapunk sorszámot, lefénymásolják az útlevelem, majd beváltják végre a pénzt, megmenekültünk.

Útközben látom az utcai levesbódékat, ez az igazi street food, ugyebár.

Ezután gyors ebéd, itt azért kicsit néznek, nem sok európai fejű van ebben a kerületben, egy átlagos gomba-rizs szettet eszem, finom, de simán ettem hasonlót otthon, ami még fura, hogy egy fémkanalat biggyesztenek mellé, amit kikérek magamnak, a pálcikát követelem.

Kis pihenés, majd este újabb kis kör a környéken, a lábam többet most nem bír, de egész jó kaland önmagában a túloldalra jutás különböző módjainak gyakorlása, kisebb-nagyobb veszélyhelyzeteket okozva, egyfajta vidámpark hangulatban. Aztán még egy étterembe elmegyünk, ahol frissen érkező turista módjára mindenfélét kirendelünk, de túl soknak bizonyul, megállapítom, hogy a sült pekingi kacsabőrnél finomabb állag nincs a földön, főleg a hozzávaló szósszal, de aztán idejében leállok (nem), hiszen már este van, na jó mégsem, ha magyar időszámítás szerint nézzük.

Este 10-kor az agyam azt mondja, hogy 40 óra ébrenlét elég is volt, elsüllyedek a szálloda fehér paplanjában, mélyen és nagyon jót alszom, az óra ébreszt helyi idő szerint fél7-kor, hát akkor vágjunk bele a következő napba. 

Lassan két és fél hónapja, hogy visszatértünk.
Még mindig a hatása alatt vagyok. Újra és újra. Nem ereszt.

Mi volt az első benyomás? Vonatunk továbbgördült a orosz-mongol határon és egyszercsak a táj elvadult, összefüggő bokrok, fák, érintetlen növényzet fogadott mindenfelé.

Kevés szervezettség, persze ki tudja, de a külső szemnek láthatatlan. Idegen minden, mint egy másik bolygón. Óvatosan, tisztelettel fogadnak. Nem barátkozunk. Függetlenül a jelenlegi identitásuktól nem tudjuk felfogni, hogy milyen az, amikor az van belédívódva, hogy a ti népetek volt egykor a világ ura. És most, most milyen az, amikor nem leigázod a környezeted, hanem együtt élsz vele, mondhatnám, ő igáz le téged. Amikor annyira zord és hideg és kemény minden körülötted, hogy hiába vagy te a legkeményebb, nem megy.

Nincsenek utak, nincs stabil helyed, mindig tartasz valahová, a tér és idő mozgásában élsz, nem állhatsz meg soha. Körülötted csak az érintetlen mindenség, olyan tiszta és hatalmas, amelyet manapság nagyon nehéz elképzelni ezen a bolygón. És mégis mennyi ilyen hely van.

Tiszteled és ismered az állatokat, érted vannak, te pedig értük.

És én most is lélekben ott állok a jurtánk mellett, magamba szívom a levegőt, körülöttünk csak hegyek és egy folyó a közelben. Minden nagyon friss, harapni lehet a teret, nincs hideg, nincs meleg. A csillagok is előjönnek. Azt mondták, ma éjjel hideg lesz, de nem, nincs hideg. Legszívesebben kint tölteném az éjszakát és megélnék minden másodpercet, de a kutyák biztos furcsán néznének. Bent fekszem az ágyban, négyen vagyunk egy jurtában, mindenki alszik, vagy talán a többiek is kicsit forgolódnak. Tiszta és csendes az éjszaka. Nem lehet aludni, annyira intenzív a nyugalom.
Mongólia… nem tudom, magával ragadott.

Egy fontos dologról eddig nem beszéltem. Mongol-szibériai utamért cserébe nem kisebb dologról mondtam le, mint az idei Ozora Fesztiválról, amit amúgy minden évben nagyon várok. Idén, ötödször mentem volna, sőt már a jegyem is megvolt. Persze tudtam, hogy nem akármilyen élményben lesz részem majd Mongóliában, szóval végülis nem kell annyira sajnálni. 

Mindenesetre a most következő poszthoz álljon itt két aláfestő zene, amelyre hangolódva közösen fejezzük ki együttérzéssel vegyített mély hálánkat, hogy ilyen nagy áldozatot hoztam, és, hogy cserébe milyen gazdag jutalomban lett részem. 

 2017.08.04.
Ötödik, teljesen nomád napunkon szakadó esőre ébredünk. Muszáj elindulni, nem örülünk, most először nagyon hideg van, az autóban is fázunk. Értelmet nyert a sok meleg cucc, amivel készültem, dzseki, polárkabát, sál, persze nincs megfelelő cipőm, pontosabban az annak hitt cipőről kiderül, hogy mégsem az. A fantasztikus, sokszor zord, de mindig sajátosan vibráló környezet egyre erősebb hatással van rám, furán hangzik, hogy dombok, meg lovak meg ilyenek... mondjuk, az emberiség 99%-val ellentétben nekem pont nincs ló fétisem, mégis lenyűgöz.

Megállunk diszkréten egy jurta csoportnál, most mondhatnám, hogy falu, de valószínűleg nem az, nem ismerem azt az egységet, ami eggyel nagyobb, mint a semmi közepén álló önálló jurta. Beülünk egy láthatóan ebédlőnek, vagy társalgónak berendezett jurtába, ahol dobozos levest ebédelünk, egyébként ezeket a leveseket maximális elismeréssel és szeretettel említem, mert meglepően finomak tudnak lenni, teljes értékű ételek. A lovakkal, mint említettem ugye, tiszteletteljes, de inkább távolságtartó kapcsolatom van, szóval, amikor kiderül, hogy most lovakon ülve kell majd valahová felmenni kicsit morgok csendben, de sajnos a cipőm gyaloglásra való alkalmatlansága visszavonulásra késztet, ha ló, akkor legyen ló. Végülis a lovas kirándulás nem jön össze, mert mire a ló átadó helyszínre érünk a lovakat pont elvitték kirándulni másokkal. Kezdek egyre inkább ráhangolódni a mongol spirituális vonalra, csak akarni kell valamit (vagy nem) és lám megadatik. 

A nap végére egy furcsa, kicsit talán túl élénk faluba érkezünk, ahol több szállásról is dönthetünk, normális wc egyikhez sem tartozik, hát ez van, most ez egy ilyen útszakasz. A közelben azonban megint van egy termalvíz forrás, benne, illetve körülötte kádak, amelyek nem tudom pontosan milyen célt szolgálnak, de simán lehet, hogy valami wellness funkciót látnának el, ha végre valaki megértené. Az biztos, hogy szokatlannak hat, mert a jurták tudtommal nincsenek kádakkal felszerelkezve, de még zuhanyzóval sem.

Végül egy fűthető jurtát lefoglalunk és mellé 3 kis faházat, lepakolunk, élvezzük a meleget. Most már sokkal jobb az idő, igazi naplemente indul, miközben átmegyünk egy valódi családhoz, benézünk az otthonukba, és ez a fél vagy egy óra lesz mongóliai tartózkodásunk legfelemelőbb, legautentikusabb élménye. Mivel tartozik hozzájuk egy ménes és úgy látom itt mindenkinek nyúznia kell valamilyen állatot, végül - unszolásra - mégiscsak egy ló hátán találom magam, persze csak állva (mármint a ló) és néhány percre, nem úsztam meg... és ő sem. Ha wc nem is, de meleg zuhany lehetőség van, ilyenkor az ember teljesen máshogy értékeli ezeket a dolgokat, fantasztikus érzés! Estére nagy hidegeket ígérnek, de végül nem lesz semmi ilyesmi, néha kinézek, mintha telihold lenne, nehezen alszom el, körülöttünk civilizáció. 

2017.08.05.
Verőfényes napsütésre ébredünk, finom reggelit kapunk az udvarban felállított asztalon a napon ülve, majd árkon-bokron haladunk, az út sokkal jobb és járhatóbb, teljesen más terepre érünk. Egy faluban ebédelünk, úgy látom ezt a civilizációs fonalat elkezdtük komolyabban felvenni, már csak két nap maradt hátra, amit a mongol vidéken töltünk. Valamiért nagyon rohanunk, halálvágtában megérkezünk az Udi tavakhoz, kicsit sokan vannak errefelé, amitől elszokott a csapat, nyugodtabb körülményeket kérünk és meg is kapjuk, végre újra a semmi közepén, persze azért vannak sátrazók és kempingek körülöttünk a távolban, mindenesetre sátrat verünk mi is, a sofőrünk berántja a spirituális helyszínt nekünk.

Egyik legjobb esténk, vacsora, tábortűzet rakunk, száraz trágyát meggyújtva kifüstöljük a szúnyogokat, és amúgy ismét meleg van, nem fázik senki, vodka, a háttérben pedig goa zenét nyomok, amelyet mongol kísérőink maximális lelkesedéssel hallgatnak (észrevesszük, hogy sofőrünk titkon a telefonjára veszi a zenét, annyira tetszik neki).

2017.08.06.
Másnap nem rohanunk sehova. Aki akar újra fürödhet a tóban, masszív sült szalonnás reggelit kapunk az UAZ hátuljában elkészítve, majd napozással egybekötött ejtőzés következik.

Koradélután ismét útrakelünk, és megint jön egy hirtelen eső, de hamar elmegy, ma csak néhány kilométer áll előttünk.
És most következik egy másik emlékezetes pont, a legjobb gasztronómiai élmény: egy útmenti jurtánál megállunk, ahol jól láthatóan a főzésre vannak berendezkedve. Amúgy egyszerű családok, akik főznek a betérő idegenekre. Zöldséglevest eszem birkahússal, a többiek pedig szintén birkahússal töltött sült tésztát (dumplingszerű, de háromszögalakú inkább), hihetetlen finom, alig bírom ki, hogy ne egyek többet, de végül megállom, mert közben már nagyon meleg van.  
Szinte hirtelen újra megérkezünk az utolsó szállásra, ami egy konkrét szállodának tűnik, de szerencsére a körülötte felállított jurtákban kapunk helyet, szóval az autentikus élmény megmarad, kiváló ágyneművel feldobva, nagyon finom vacsorával, zuhanyzóval, igazi mosdóval(!), bár most már mindegy, úgy értem nem vagyunk túl semmin, de a szervezetünk lemondott az ilyen irányú próbálkozásokról. Csak igyekszem átadni, hogy mostanra a csapat szinte valamennyi tagja főként az emésztéséről ad egymásnak lelkesítő vagy éppen lelombozó híreket, természetszerűen mindenkinek fókuszba kerül. 

 Az út során pedig arra jutottunk, hogy ez az év egyik legjobb mixe:

2017.08.02.
Reggelre egészen kiderül az ég, és jó hír, hogy el tudtam aludni viszonylag korán. Rendkívül friss az idő, a táj engem továbbra is inkább emlékeztet egy dán vagy izlandi vidékre (nem mintha bármelyiken is lettem volna), mint valami ázsiaira. Fotózom, sétálgatok a tökéletesen tiszta időben.

Reggelire furcsa fehér rántottaszerű tojást és finom palacsintaszerű tésztát kapunk, majd elindulunk a közelben található Shankh Monastery-hez, amelyet 1647-ben alapítottak, jól láthatóan egyike a nagy, turistáknak is szánt látványosságoknak, előtte pedig eltöltünk - hát szerintem, legalább két órát - a Kharakhorum Museumban, ahol szentségtörés vagy sem, a legvégén észreveszem sunyin, hogy van wifi a bejáratnál, úgyhogy röviden eleget teszek az elmúlt néhány napban némileg csillapodott megosztási szenvedélyemnek. 

A kolostor egyébként fantasztikus, hatalmas buddha szobrok, épületek, számomra soha nem látott hangulat, festmények, a kirendelt idegenvezetőnk pedig meséli hozzá a háttérsztorikat, amelyeket most nem is lőnék le, hátha egyszer majd nektek is elmeséli. 

Ezután nekiveselkedünk az útnak, valamiért azt hittük, hogy ma laza nap lesz, de szó sincs róla.

Hihetetlen tájakon haladunk tovább, egyre keményebb körülmények nehezítik az utat, egyszer csak jön egy porvihar, le is állunk, a motorosok is behúzódnak a buszba, jól láthatóan ez most durva menet lesz.

Végül nem annyira durva, pár perc és inkább továbbmegyünk, arra jutunk, hogy ebből ki lehet menni, felesleges helyben várni, hogy távozzon a porvihar. Nem sokkal később sötét felhők gyülekeznek, és újra elered az eső, ráadásul erdei út következik, iszonyatosan csúszik minden, ami a motorosoknak a legrosszabb, de a busszal is gyakorlatilag korcsolyázunk, buszvezetőnk felé egyre növekvő tiszteletnek adunk hangot, tényleg elképesztő, amit művel, nincs egy rossz mozdulata, tökéletesen magabiztos, minden egyes bukkanót, gödröt, előttünk akadályként húzódó folyót a pont odaillő technikával old meg. Később megtudom, hogy katona volt, és egész életében vezetett, látszik is. 

Megállunk egy rendkívül menő kilátó pontnál, ahol hosszasan fotózunk, erőt gyűjtünk a folytatáshoz. 

Már nincs sok hátra a mai útból, hamarosan végre megérkezünk, amúgy gyönyörű erdei vidéken egy termálvizes campbe, sűrű, lenyűgöző növényzet, gyógyforrás, valamint végtelenül kedves tulajdonos + személyzet fogad. 

A vacsoránk egyszerű, de finom leves, majd egy kis salátaszerűség, a motorosok finoman utalnak arra, hogy még tudnának enni, mire felnyitják nekünk a készleteket, és mindenki kedvére ehet tovább, amihez csak kedve van, sőt még ajándék söröket is kapunk (engem ez ugye nem érint sajnos). A tulajdonos beszédet mond nekünk, kiemeli, hogy a sport, ami minden formában összeköti az embereket nyelvtől és nemzeti hovatartozástól függetlenül, egyetértünk, koccintunk, de a vodkáról már tudjuk, hogy csak óvatosan. Azért ezen a hűvös estén kevésbé spórolunk, tulajdonképpen kabátban ülünk. Este fürdőt veszünk a termálvizes medencében, majd annyira lehül az idő, hogy tüzet is kell raknunk a jurtákban, mármint a benne található tűzrakó egységekben. 

2017.08.03.

Reggel 10-kor ébredek, ami nagyszerű teljesítmény, bár nem nehéz a hat órás eltolódás után, most már lassan leszállok erről az alvásfókusz trackről, de lássuk be az alvás és az emésztés alapvető fontosságú témák, én inkább az elsővel foglalkoztam szerencsére az út során, de ez tényleg csak mázli volt.

Még üldögélünk egy kicsit a melegvizes forrásnál, a bátrabbak isznak is a vizéből, én továbbra is óvatos vagyok. 

Azt hiszem, életem legdurvább és legveszélyesebb útja következik, a teljesen szétázott erdei szakaszon indulunk útnak szakadó esőben. Most úgy érzem, hogy az autóban talán nehezebb, mint a motorosoknak, néha tényleg attól félek, hogy konkrétan felborulunk, látunk olyan autót, amelyik úgymond nem biztos, hogy a megfelelő technikát alkalmazta. 

Nem lesz könnyebb sehogysem, szóval viszonylag rövid utat nyomunk le, egy ponton mintha valami meghibásodott volna a buszunkban, de sofőrünk rendkívül lazán és említésre se méltó jelleggel megszereli néhány perc alatt, ezalatt a közelembe kerül néhány jak is, amiről ugye köztudott, hogy ilyen szarvasmarha vagy talán a bölény rokonságához tartozó állat, persze még ebben a kérdésben sem jutottak dülőre a vonatkozó tudósok. Most mondhattam volna azt is, hogy a mitokondriális DNS-vizsgálatoknak nem sikerült kimutatniuk a jaknak a pontos evolúciós történetét, de nem mondtam. 

Egy mellékes szivárvánnyal kísért vizesés marad még a végére, majd megérkezünk egy szintén fantasztikus helyszínre,

egy domb tetején, a közelben hatalmas folyó, a távoli karámban alapvetően szabadon jövő-menő állatok, igazi helyi "vendégház", ahol a fő jurtában kapunk vacsorát, teljesen autentikus, beszélünk a helyiekkel, az otthonukban ülünk gyakorlatilag. Könnyű elalvás, hatalmas tér, harapni lehet a friss levegőt, esszenciális a természet közelsége, ez eddig a jó értelemben vett legerősebb este a számomra, nem tudok betelni az érzéssel.