Ma egy kedves Washington-i barátnőm átküldött egy New York Magazine cikket, hogyan öl meg a koronavírus, illetve, hogyan terjeszted öntudatlanul. Igazából számomra nem volt benne új információ, nem tudom mások miért nem, én valahogy átlátom. Ennek alapján mondjuk nem tudsz semmit tenni, valószínűleg minimalizálni kell a kimenetelt a házból, és a magam részéről már nem is csak azért, mert esetleg fertőznék és ezzel magamnak erkölcsi problémákat okozok, hanem azért, mert egyre nagyobb úgy az esély, hogy elkapom vagy elkapjuk.

Elég súlyos helyzet most ez, elképesztő, ami történik. Lassan a panaszkodás lesz unalmas, és a szörnyülködés. 

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon jól esik egy-két pozitív impulzus, szinte ilyen fizikailag simogató érzés. 

A délután folyamán kicsit kikapcsoltam magam a hírekből és dolgozgattam, lebonyolítottam néhány videóbeszélgetést, próbálok kitalálni ezt-azt, nemcsak reményt ad egyáltalán a megélhetésre a jövőben, hanem kell a tevékenység. 

Este megnéztem egy filmet, amivel nagy szerencsém volt, pont passzolt mindenhez, nem volt benne túl sok szabadtéri jelenet, meg baráti találkozások, nagyon furcsa érzés, hogy most mennyire szembeötlő a filmekben és a reklámokban ez, mintha egy másik korszakba léptünk volna, és mintha már nehezen lehetne elképzelni a visszautat. Ahogy ezeket a sorokat írom, most is úgy érzem, mintha egy sci-fi regény egy részlete lenne. 

A film után megnyitottam a facebookot, és nagyon sokat segített néhány vicces poszt, ezek korábban kevésbé hatottak rám, de most valahogy jó volt, segített. Szerencsére aztán el is tudtam aludni.