04.25. Bécs

Aludni? Minek?
Indulás 2:15-kor ismét a bécsi reptérre, hardcore megoldások, amelyeket egyszerűen képtelen vagyok előre látni. Szóval szivacsaggyal ülök itt 6:17kor az út legelején, na majd most talán megtanulom.

Három kávén vagyok túl, kettő a benzinkutaknál, egy pedig itt a reptéren, americano, hogy szokjuk, amit szokni kell.
A bőröndömből kipakoltattak dolgokat mert 24,5 kiló nem lehet csak 23 de legalább ott már engedékenyebbek voltak.
Na most meg mar pakoltgatnak Group 1 stb értelmetlenül, hiszen mindenki egy, és alapvetően nem túl nagy repülőbe megy.

Az utat totális ájultságban töltöm, ez a Düsseldorf azonban elképesztően szép hely, ahogy landolunk látom, minden zöld.
A hülye transfer szokás szerint megint idétlen, egy karámban találom magam hirtelen se ki se be, sehol egy shop, valami béna büfé van egyedül.
Na tudtam, hogy idegbetegek lesznek itt, amikor nincs boarding passom, de óriási káoszban bejutottam a belső bugyorba, innen már csak egy ugrás a repülőgép.
Persze itt meg már csak egy szar automata van meg se nézem a tartalmát, vettem valami borzalmas belgacsokis kamu mandulát, de ehetetlen. Hiába az unalom és a fáradtság nem jó evés tanácsadó.

Eltelt az út egyik ájult álomból a másikba esve, a beengedésnél még soha nem kellett ennyit várni, hat különböző fázisú és funkciójú sor...

majd örömömben sebtében vettem sim kártyát, meg bagelt meg kávét és boldogan szusszantam újra netkapcsolattal a Newarki reptéren, majd taxival nekivágok a fő szálláshelynek, ami kint van Suffernben, kb. 1 órányira New York Citytől, de meg kell még emésztenem a 160 dolláros viteldíjat basszus, nem baj, elengedtem. Szerintem ez a szakadt Ford önmagában került 160 dollárba, kis túlzással. De az a vastag ragasztó mire kellhet neki?

Közben valahogy pozitív gondolatok uralnak el, magam sem értem, érzem a várost, itthon vagyok.