Reggel fél5-kor kelek, hogy elmenjünk tornázni, de aztán 6-ra megyünk, de mondjuk ez is elég érdekes élmény. 

Délután megyek csak be a városba, egy sufferni lakos bácsi mellémszegődik, akiről kiderül, hogy magyar volt az anyukája, végigbeszélgetjük az egész utat, szintén kiirtott családból származik, csak neki lett itt egy új.

Aztán elbúcsúzunk, még talán találkozunk, indulok egyenesen újra a Huston street felé, plakátolok, ahol tudok, kissé pofátlanul, de megrögzötten.

A nagybátyámmal találkozom ezután, végigjárunk néhány éttermet, kezdenénk a Black Antben, de véletlenül mellette a DIA olasz helyre ülünk be, nincs mit tenni, iszom egy italt, aztán átülünk a Black Antbe és még egyet, csak az íze végett kikérek egy előételt, azt kell, hogy mondjam ez egy nagyon jó hely, az egyik legjobb hely, ahol eddig voltam, mexikói, Michelin ajánlott, de semmi őrület, teljesen fekete a belső design és persze hangyák mindenfelé, nagyjából csak designban. 

Átsétálunk egy harmadik helyre is a Boticariosba, majdnem beülök egy előadásra, ahová ők is eredetileg tartottak volna, de végül inkább iszunk tovább és eszünk is valamit egy másik mexikói helyen. Valamennyi helyen előadom nagy elánnal mire készülök, mi ez az esemény, és nagyon pozitívan is fogadják, de persze aztán sehol semmi, nem így megy ez. 

Nagyon jó és hatékonynak tűnő este után visszasétálok a kedvenc buszpályaudvaromhoz, lassan becsukott szemmel is odatalálok, pedig még csak most jön a félidő, hogy itt vagyok, pontosabban még az is messze van, még több, mint két hetet itt leszek, megjegyzem ezúttal eléggé várom a végét ennek a nyomorúságos idő és energiaharcnak. Néha érzem a dolog nagyságát és szépségét, még akkor is ha eredménytelen lesz, mert minden nap belémhasít a félelem, hogy ebből mégsem lesz semmi. 

Szombat és vasárnap Suffernben maradok, szombaton találkozom egy új harcostárssal, némi reményt ad, hogy saleses és New York-i, de ne várjunk csodákat, másnap mégis úgy tűnik halad azért előre, de még mindig nem merem elhinni, hogy érdemi segítségt jelenthet. Kis kiruccanást teszünk új tájak felé, 7 lakes Bear Montain, némi táj és valamelyest reálisabb kép az amerikai nemfővárosi létről.

Végigdolgozom a hétvégét természetesen, minden alkalmat, posztot, pillanatot megragadok, küzdök, ordítok, toporzékolok, mindhiába nagyrészt. Azért gyűlnek nagy nehezen a kiállítók, innen-onnan összekönyörgött sütis nők, de egysíkú, unalmas, meg is van a hatása, azaz a semmi.