Ez a napszámlálás, amit a címben használok nem igazán pontos, amúgy pedig ha jól értelmeztem tegnap volt 1 hónapja, hogy itthon az első beteget regisztrálták. Én akkor még Mexikóban voltam, és csak 9-én értem vissza, teli reményekkel és elszántsággal.

Utána pedig minden kártyavárként összeomlott körülöttem, viszont hangsúlyoznám, nagyon fontos, hogy egészséges vagyok egyelőre, és ezért egyébként én hálás vagyok és tudok is örülni. Igyekszem megbecsülni magam és a helyzetemet, egy kertesházban tartózkodom, időnként bosszankodom a híreken és hülyeségeken, érzem a teljes tehetetlenséget, érzem a növekvő veszély fenyegetését, a bizonytalanságot, nagyon zavar, hogy nincs jövő, pontosabban nem látom, nem tudok tervezni. Annyit tudok talán tenni, hogy megpróbálok magamból kihozni ilyen fenntartó tevékenységeket, de nem igazán érzem, hogy most mit lehet és mit nem. Benne voltam egy menő trendben, ami egy bizonyos korhoz és közeghez illett, és egyszerűen menet közben érvényét vesztette minden. Persze van ilyen, de ez most ugye ilyen tömegkatasztrófa, kollektív esemény, nemcsak az én közegem, az egész világ érintett, egyszerűen mindenki. 

Nehéz ebben eligazodni és nehéz a veszteségeket feldolgozni. Próbálom tehát a nyugalmamat és az egészségemet biztosítani, óvatosan mozogni, szemlélődni, nem kapkodni és akkor talán valami kisülhet.

Próbálnék olvasni, de nem megy, a kollektív traumától nem tudok ilyen szinten elvonatkoztatni, főzni tudok, filmet nézni is, sőt a mozgásra is oda tudtam figyelni, úgy értem minimum minden másnap tornázom, illetve van néhány jó pillanatom, amikor berakok egy nyugtató zenét és kicsit elalszom rá, ezekből tudok építkezni.

Ma vasárnap van, holnap hétfő. Van, vagyis lehetne teendőm. De nagyon nehéz erőt meríteni. Ez a rámkényszerített passzivítás leszívja minden energiámat, sokszor csak feküdni vagyok képes és nézni ki a fejemből, nézni a social media felületeket, beszívni az impulzusokat, lavírozni, időt fecsérelni.

Mérges vagyok a világra, mérges vagyok mindenkire, hogy mindez, hogy következhetett be.

Vagy lehet, hogy már több...

525 fertőzött, 20 halott van eddig Magyarországon.

Ma egy kicsit nyomottabban keltem, de minden nap mást dob a gép. Tegnap például energikusan és jókedvűen, majd egy mély ingerültség lett rajtam úrrá, mindenkire elkezdtem haragudni, akinek van munkája, úgy éreztem nem egyenlően sújtja a társadalmat ez az egész katasztrófa, holott egyenlően kéne. De aztán mondták, hogy az élet igazságtalan, és ezt akkor ott nem tudtam elfogadni, de most már úgy látom, hogy igen, ez van. 

Nem értettem, hogy miért nem alapvető, hogy mondjuk akiknek munkájuk van, azokra kivetni egy hatalmas munkanélküli segély hozzájárulás adót, mert jelenleg a kormány hozzáállása az, hogy rohadjanak meg, akik elvesztették az állásukat. 

Szóval ma nyomottabb voltam, de mégis kiegyensúlyozott, reggel kicsit átmozgattam magam a napon, aztán reggeli, illetve volt egy hosszú telefonbeszélgetésem, majd ebéd, aztán elmentünk vásárolni, ami mindig egy izgalmas küldetés, nem feltétlenül jó, de nem is akkora horror, mint eleinte volt, valahogy kezdem megszokni, vagy nem vagyok hajlandó nagyon félni, az emberek sem.

Utána elmentem futni, de csak 2,1 km-t, szóval nulla, de mindegy több, mint a semmi. Inkább ez is ilyen átmozgatás volt. Utána folytatódott a levertség, de ez inkább lelki, fizikailag kutya bajom.

Tegnap olvastam egy elgondolkodtató cikket, és ahogy olvastam nyugalom áradt szét bennem. Teljesen mindegy, hogy mennyire értünk egyet vagy sem a benne írottakkal, erről nem tehetek, hogy így hatott rám.

Emiatt a tegnapi napom teljesen máshogy, sokkal pozitívabban alakult, ehhez talán az is hozzájárult, hogy tornáztam is egy nagyobbat. Ezt úgy látom, nem hagyhatom ki soha.

Tegnap délelőtt elmentünk egy kört autóval a környéken, és egyszerűen egy percét sem élveztem, sőt kifejezetten nyomasztott ez a kopár, üres világ, ami egyébként ugyanilyen valószínűleg az év ezen szakaszában, csak valahogy az ember máskor tud örülni a tavasznak. 

Ma viszont sétáltam és az tényleg jó volt, a mozgás nagyon hiányzik, egyébként ezt sokkal komolyabban kéne vennem, hogy már írtam is, vagy nyavalygom nonstop.

Azt hiszem elolvasom újra a cikket, mert most szombat este 7-kor ismét jön rám egy rosszkedv, pedig csak azt kéne tenni, amit tegnap. 

Lassan úgy érzem felesleges is minden nap írni. 

Tegnap és tegnapelőtt elég súlyos mélyrepüléseim voltak már megint. 

Közben persze érzem a hívogató elszámoltatási kényszert, hogy akkor nézzek szembe azzal, mit csináltam jól és rosszul az elmúlt időszakban, és valami magyarázatot találni arra, hogy miért történnek ezek most velem, mindezt persze azért, hogy képes legyek valahogy a pozitív oldalait is jobban látni. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy az egyéb oldalait, nem csak a feneketlen mélységet, az előttünk álló elképesztő méretű pusztulást. 

Hol tartunk most a tények szintjén? 

Holnaptól úgynevezett rendkívül óvatosan és lazán megfogalmazott kijárási tilalmat vezettek be, de valami egészen zavarosan fogalmazták meg, nem is tudom, hogy ezt ilyenkor direkt csinálják-e, hogy az állampolgárok inkább röhögjenek és cikizzék, mintsem kétségbeessenek. Ugyanakkor elgondolkodtató a Tisztifőorvos személye is, aki egy kedves közepes tudású háziorvosnéni, és most így a sokadik napon kezdek belegondolni abba, hogy talán ez sem véletlen, és kell nekünk valaki, akin röhögünk, akit lenézünk, akit esetlennek tartunk, addig sem félünk, addig sem pánikolunk.

Szóval most tartunk 300 megbetegedésnél, 10 körüli halálesetnél és olyan 8500 ember lett állítólag letesztelve. Ez számomra egyenlő a nullával és nem tudom elképzelni milyen ütemben fogunk előrehaladni, az tény, hogy most már napi 20-30 beteggel van több, de például Olaszországban napi szinten 600-700 ember meghal ebben a betegségben. 

Tehát kijárási tilalom, úgy, hogy igazából mindenhová mehetünk, illetve az idősek mehetnek délelőtt 9-12-ig a boltba, a fiatalabbak 12-től 3-ig, ezt így felosztották.

Továbbra sem kapható maszk és kézfertőtlenítő sem, de már elmagyarázták, hogy a sima szappan is elég (már ha ez igaz), az emberek maguk varrják a maszkokat, illetve valamelyik börtönben is készítik gőzerővel. Közben állítólag Kínából is jött egy nagy adag szállítmány, az Orbán ott ugribugriskodott is a repülőben, hogy lássuk, hogy ő hozatja a maszkokat nekünk.

A kormánynak jelenleg politikai játszmákra még bőven van energiája, éppen próbálja teljes egészében átvenni a hatalmat és kiiktatni az ellenzéket és amennyiben ez nem sikerül, posztokban tájékoztatja a birkanépet, hogy az ellenzék miatt nem tudnak megfelelően védekezni. Gyomorforgató. 

Na, de nekem leginkább a mentális épségemre kell jelenleg koncentrálni, ráadásul úgy, hogy közben nem ártana néhány olyan projektet is vadásznom, amiből előbb-utóbb pénzt is tudok kereseni. Vannak lehetőségek, egyenlőre még csak kreatív ötletelés szintjén, súlytalanul, pénzt nem említve, mindenki csak tapógatózik, keresgél, próbálkozik, fél. Költeni nem mernek nyilván. Bár lehet, hogy csak rossz helyen nézem. 

Az elmúlt napokban elég sok kreatív öltettel megkerestek, de a világvége előtt nekem még napi szinten lelkierőt, munkaerőt, motivációt is kell kovácsolnom magamban, hogy ezeket tudjam csinálni, rá tudjak pörögni, lelkesedni. 

Tegnap nagyon rossz éjszakám volt, azaz nem volt az egész éjszaka rossz, csak rosszat álmodtam, valami olyasmit, hogy láncfűrésszel legyilkoltak valakit mellettem, úgyhogy egy kicsit érdekesen alakult, mindeközben azt éreztem, hogy kiszáradt a torkom, fáj a mellkasom, kezdődnek a tünetek, elkaptam én is a betegséget. 

Viszonylag komplex stresszhelyzetben vagyok, a teljes egzisztenciám lenullázódott, mindemellett retteghetek, hogy mikor leszek beteg és mikor veszi kezdetét az ellátási láncba kerülési rémálom. Vagy ha megúszom, akkor pedig, hány hónapig tart ez az egész? Kik esnek áldozatul? Hogy lehet ezt erővel bírni? Mi marad, ki marad? 

Ja, és rettenetesen megvisel, ami zajlik a világban, mindenhol: New Yorkban, Afrikában, Olaszországban, Spanyolországban... Ahogy esnek szét ezek a csodálatos országok atomjaikra, leáll minden.

És nem látom a jövőt, hogyan indul újra, mitől? És főleg, mikor? 

Vannak, akik próbálnak utat mutatni azért. Őket figyelem, és próbálok felzárkózni, részt venni, aktív és ép maradni. 

Azt vettem észre, de ez nem tudom minek tudható be, hogy mostanában valahogy nagyon könnyen és kipihenten ébredek. Egy óriási megkönnyebbülés van bennem, de nem tudom ez mire vonatkozik. Lehet, hogy csak éjszaka nem telepedik rám ez az egész nyomasztás és a reggeli ébredésnél tiszta lappal indulok és most felerősödött ez a kontraszt. De esküszöm néha megrázom magam belül, hogy ez tényleg nem csak egy rémálom, amiben most vagyunk? 

Ma reggel megembereltem magam és kimentem jógázni pár percet, és bár nem nevezném komoly testmozgásnak, amit műveltem, de több volt a semminél. Ennél sokkal többet kell, úgyhogy elhatároztam, hogy délután és este is fogok mozogni. Egyébként most ennek a hozadéka, hogy jelentősen lecsökkent az étvágyam, tehát kevesebb étel is elég, persze kicsit oda is figyelek azért. 

Ma próbálok még dolgozgatni, olvasni, valamivel lekötni magam, ami nem a rémhírek olvasása. 

Sikerült befejeznem a Black Food Festival webshopot, persze ezt csak gesztusnak szánom, nem nagyon várok tőle semmit. Lássák, hogy képesek vagyunk a váltásra, illetve ki tudja, hátha valakiknek van igénye mégis ilyen cuccokra. 

Este még csatlakoztam egy online házibulihoz, egész jó élmény volt, sokat segített. 

Ami még érdekes számomra, hogy egészen furcsa, új műfajokat kezdek el nézni, most például Beethoven Waldstein-szonátáját magyarázzák egy élő videóban, valahogy megnyugtat engem ez is, ha ilyet hallgatok. 

Azóta elkezdődött a kilencedik nap, vasárnap van, egy fokkal nehezebb éjszakám volt, de azért jól aludtam, reggel pedig egész nagyot tornáztam végre, már ami a teljesítményt illeti.

Váltakozó hullámban érzékelem a félelmet és a megoldás keresést a társadalomban, amennyit lehet érzékelni így a hangulatból, mindig vannak új trendek, most például kezd egy kicsit talán nyugodni az idősek iránti hadakozás, gyalázkodás, helyette elkezdtek a gyakorlati, praktikus megértés irányába fordulni egész sokan. 

Kérdés továbbra mindenki fejében, hogy akkor lehet-e ételt rendelni kiszállításra, hogyan vásároljon be, rosszabb lesz a helyzet? nyilván. Nem lesz pont, hogy egyre veszélyesebb kimászkálni?

Nekem közben van egy olyan érzésem, hogy az immunitás kezd kialakulni... nem tudom, lehet, hogy hülyeség.

Másfél hete, pénteken döntöttem úgy, hogy megfogadom, amit mondanak és otthon maradok.

Nem okoz nehézséget számomra az otthon maradás, nem feszeget a vágy, hogy kimenjek valahová, nem hiányzik igazából egyelőre semmi, de ez valószínűleg inkább alkalmazkodóképesség és önvédelem, egy hatékony belső működés eredménye lehet, elsősorban azért, mert ez a másfél hét csak a kezdet, várhatóan hónapokig fog tartani ez az allapot. 

Meglepő érzés lesz kimozdulni újra, és most nem is feltétlenül arra gondolok, mert arra gondolni sem merek, amikor hirtelen azt kezdjük érezni, hogy esetleg túl vagyunk ezen az egészen. 

Eddig az ember egyéni tragédiája általában saját történet, saját sors, most azonban nemcsak rengeteg ember, de gyakorlatilag az egész földkerekség osztozik ezen a helyzeten, és valószínűleg sokak számára jóval nagyobb arányban konkrét tragédiát, rendkívüli nehézséget jelent, mint valami remek lehetőséget az újrastrukturálódásra, az elmélyülésre. 

Biztosan sokan vannak, akik még örülnek, megpihennek, túlhajszolt, tarthatatlan életritmusuk lelassult és váratlan jóérzéssel nyugtázzák a kényszerpihenőt. Akiknek van némi tartaléka, mondjuk több, mint egy évnyi vagy félévnyi azoknak nyilván egyszerűbb, esetleg olyan munkája van, amelyet ez a krízis csak minimálisan érint, vagy éppen, hogy pozitívan hat rá a jelenlegi helyzet. És vannak azok az önszántukon kívüli hétköznapi, bocsánat egyáltalán nem hétköznapi hősök, akikre most elképesztő mennyiségű feladat és felelősség hárul. Rendkívül egyenlőtlen lett az energia- és feladat elosztás, életerős, aktív emberek otthon ülnek, tehetetlenek, és még a legkreatívabbak, szakmájukban legjobbak is csak őrlődnek, hogy mit találjanak ki, amellyel nemcsak átvészelhetik a jelenlegi helyzetet, hanem új dimenzióba transzformálhatják a megélhetésüket jelentő tevékenységet, a kifordult és jelenleg teljesen kiismerhetetlen piacra képesek mielőbb újratervezni és meg is valósítani.

Mondhatjuk, hogy ez az időszak a kreatív ötletek tárházának ad kiváló terepet, de mint tudjuk a kényszerű kreativitás nem olyan egyszerű, sőt kényszerhelyzetben nem is mindenkinek megy. Vannak, akiknek azonban igen.

Jogos, hogy az online oktató applikációk, tánc, torna, tanulás, előadások, masterclass nem engednek, a legjobbak nem válnak ingyenessé legalább részben, és igyekeznek ügyesen élni a helyzettel, talán jól is teszik.  Mégis valamilyen jellegű igazságos elosztásra törekvést is látnék indokoltnak, amelyre egyébként vannak is frissen induló próbálkozások. 

Csak úgy lehet továbblépni, ha a nagyon kevésből is tovább áldozunk, segítünk, adunk, ami csak van arra fordítjuk, hogy változtassunk, hogy újra élővé és működőképessé tegyük a közeget. Ha pedig eddig túl jól jártunk, akkor abból kell visszaosztani, ez szerintem közgazdaságilag és spritiuálisan is jó és hasznos.

Tehát amennyiben jól megy a Masterclass professzionális, luxus oktatási segédanyag, akik valami elképesztően szerencsés időzítéssel futtatják egyébként példátlanul kitartóan ezt a projektet, én néha úgy gondoltam, ez nem létezik, hogy megéri ezeknek, hogy ilyen nagy sztárokkal dolgoznak, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy létezik normális ember, aki online Natalie Portman leckéket vesz, hogy megtanuljon színészkedni, vagy ugyanígy mástól rendezni, de még az interior design online tanfolyamot se nagyon értettem, szóval még ők is, igenis ingyenessé kéne, hogy tegyenek néhány tanfolyamot, újakat beemelni, séfeket, és másokat a profi, még megvalósítható keretrendszerbe, anélkül természetesen, hogy romlana a szolgáltatás minősége. 

Ugyanis a lényeg a működőképes keretrendszer, nem feltétlenül maga a tartalom, az ugyanis változhat. Persze a keretrendszer is változhat, a most befutó, felívelő online szolgáltatások egy pillanat alatt fognak lenullázódni, amint megjelenik a vírus elleni gyógyszer, amelyhez bárki időben hozzá is juthat és kiszabadulunk.

Nem hiszem, hogy az emberiség ugyanolyan intenzitással foglalkozik majd a problémával, miután elmúlik a közvetlen fenyegetettség, a feltételezhető "sokkal halálosabb vírus" vagy további mutációk lehetőségével sokkal kisebb mértékben és kényszerrel fognak újra foglalkozni. 

A jelen helyzettel együtt járó sok nehézség egyike a megfelelő napi beosztás megteremtése. Mondhatjuk persze, hogy nézzük csak meg a korábbi életünket, hogy sikerült akkor? Sehogy. Na jó, de ez a helyzet most kivételes, itt fontos a rendszer, körülbelül ugyanannyira, mintha börtönben lennél. 

Mivel én egyszer voltam már olyan helyzetben, egy autóbalesetből következő lábtörésnek köszönhetően, hogy kényszerűen le lettem szedve a rohanó pályáról, de igen drasztikus módon, egy hét múlva költöztem volna New Yorkba, már megvolt a repjegyem is, teljesen új életet akartam kezdeni, már ki is voltak alakítva a keretek hozzá részben, persze rengeteg bizonytalanság is volt benne. Ehhez képest vissza lettem rántva a seggemre, otthon maradtam, 2,5 hónapig nem állhattam rá az egyik lábamra, fekvés, gyógytorna, sok-sok fájdalom, lassú felépülés, újra járni tanulás. A jelenlegi helyzet egy kicsit hasonló számomra, leszámítva, hogy még nem vagyok beteg, nincs fájdalom, viszont a levegőben van a lehetősége, úgy kell magamra tekinteni, mint potenicális betegre, és egészen elképesztő érzés, hogy az utcára, a környezetre pedig, mint potenciális veszélyforrásra. 

Előttem áll egy bevásárlás és az idő előrehaladtával ez egy ilyen akciófilm jelenethez hasonló lelki és fizikai felkészülést igényel, valamint hatalmas bátorságot. 

Háború nélkül elpuhult lelkünk, a rendkívüli kényelemben és a proletár reneszánszban, a változatos szórakozási és jóléti formákban tobzódva, a feltétel nélküli biztonságérzettel felruházva - finoman szólva nem ehhez vagyunk szokva.

Magamra erőltetek minden nap némi tornát, szigorú szemmel nézve igencsak mismásolás, de több, mint a semmi, könyvet olvasni egyelőre nem tudok, ahhoz most túl erős a tramuatikus állapot, amelyet időnként egész jól el tudok engedni és feledni, de mérgezni és táplálni is tudom, kialakult bennem egyfajta hírfogyasztó mazochizmus, hiába érzem és tudom, hogy nem jó, nem tesz jót, és semmi értelme mégis megyek és fogyasztom, mint egy drogot, bár ez azért sarkítás, mert azért minimálisan érdemes tisztában lenni a tényekkel és azzal, hogy mi folyik körülöttünk. 

Röviden, hogy lehessen érteni éppen hol tartunk: jelenleg 185 fertőzött van Magyarországon, amiről tudunk és igazolva van, 8 haláleset.. és állítólag most jön a java, mostantól lesz egyre rosszabb. Az országban gyomorforgató politikai csatározások zajlanak, ilyenkor őszintén azt érzem, hogy ez a nép tényleg eleve kudarcra van ítélve, csak azt látom, hogy undorító idők jönnek, gyűlölködés és olyan szintű borzalom, amiből talán ki is rajzolódik, ami eddig felfoghatatlan volt, hogyan juthattunk odáig emberileg, ami a második világháború folyamán bekövetkezett. Hát most majd megértem, amit az apukám nem tudott megérteni a második világháború kellős közepén megszületve és az édesanyját a holocaust során elveszítve. Hiába lett történész, hiába habzsolta a második világháború irodalmát felfogható magyarázat után kutatva, emberileg és pszichésen mégiscsak a kilábaló generációhoz tartozott, most azt hagyjuk milyen egyéb rögös utak jöttek errefelé, őt azok már kevésbé érintették. 

Örülök, hogy apukámnak nem kell most ezt átélnie, de mintha mégis átélné velem és bennem, mert olyan megmagyarázhatatlan szorongást okoz számomra ez a helyzet, és nem is csak a kiszámíthatatlanság és, hogy az életem a feje tetejére állt, hanem az, ami politikai téren zajlik, hogy ez csak ennek a transzgenerációs traumának a feldolgozatlan maradványa lehet.

De kérdés, tényleg ez lenne majd a "gyógymód", ami ránk vár? 

Ma egy kedves Washington-i barátnőm átküldött egy New York Magazine cikket, hogyan öl meg a koronavírus, illetve, hogyan terjeszted öntudatlanul. Igazából számomra nem volt benne új információ, nem tudom mások miért nem, én valahogy átlátom. Ennek alapján mondjuk nem tudsz semmit tenni, valószínűleg minimalizálni kell a kimenetelt a házból, és a magam részéről már nem is csak azért, mert esetleg fertőznék és ezzel magamnak erkölcsi problémákat okozok, hanem azért, mert egyre nagyobb úgy az esély, hogy elkapom vagy elkapjuk.

Elég súlyos helyzet most ez, elképesztő, ami történik. Lassan a panaszkodás lesz unalmas, és a szörnyülködés. 

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon jól esik egy-két pozitív impulzus, szinte ilyen fizikailag simogató érzés. 

A délután folyamán kicsit kikapcsoltam magam a hírekből és dolgozgattam, lebonyolítottam néhány videóbeszélgetést, próbálok kitalálni ezt-azt, nemcsak reményt ad egyáltalán a megélhetésre a jövőben, hanem kell a tevékenység. 

Este megnéztem egy filmet, amivel nagy szerencsém volt, pont passzolt mindenhez, nem volt benne túl sok szabadtéri jelenet, meg baráti találkozások, nagyon furcsa érzés, hogy most mennyire szembeötlő a filmekben és a reklámokban ez, mintha egy másik korszakba léptünk volna, és mintha már nehezen lehetne elképzelni a visszautat. Ahogy ezeket a sorokat írom, most is úgy érzem, mintha egy sci-fi regény egy részlete lenne. 

A film után megnyitottam a facebookot, és nagyon sokat segített néhány vicces poszt, ezek korábban kevésbé hatottak rám, de most valahogy jó volt, segített. Szerencsére aztán el is tudtam aludni. 

Azok közé sorolom magam, akik igenis megfogadták az óvintézkedéseket, és nem csak hangoztatják, gyakorlatilag múlt péntek óta (6 napja) otthon vagyok, leszámítva a tegnapi napot, amikor lejöttem vidékre Monoszlóra autóval. 

A házból nem mozdulok ki, egyszer voltam vásárolni, alkoholos fertőtlenítővel és szájmaszkkal. A szájmaszkról csak baromságok keringenek, hogy csak akkor használd ha fertőzőnek gondolod magad, én abszolút nem gondolom magam annak, de nyilván lehetek és most már nem is azért, mert lassan két hete (10 napja) hazajöttem Mexikóból, hanem azért, mert most már bárhol és bárkitől el lehet kapni, úgymond a csoportos fertőzés szakaszában vagyunk az országos idiótáink megfogalmazása szerint. Tehát úgy gondolom a hazautam során nem kaptam el, mert akkor talán már kijött volna - bár tény, hogy még kijöhet. 

Most nem magyarázkodom, szóval egyszer voltam vásárolni.

Rendkívüli módon magam alatt vagyok, napi kétszer van nagyon súlyos negatív hullámok jönnek, amikor belegondolok abba, hogy mi történik körülöttünk. Egyszerűen nem tudok rá úgy gondolni, hogy jaj de érdekes és izgalmas időszak, meg lassulás és befeléfordulás, illetve, hogy de jó, most kaptunk egy esélyt, a Föld meggyógyítja önmagát... Ezek a gondolatok engem kikészítenek és nyomasztanak. Nem így éltem eddig, és nem is így akarok élni a továbbiakban.

Nem feltétlenül a túlfogyasztó, túlgyorsult életemet kívánom vissza - bár én nem tartoztam azok közé, akik állandóan vásárolgattak, viszont tény, hogy sokat utaztam, pofátlanul sokat, nem fogtam vissza magam. Viszont nem is az utazást vágyom vissza, hanem az emberi kapcsolódást, a bizalmat, a rendezvényeket, a hitet, azt, hogy ne félj a másiktól egy társaságban, ne egy láthatatlan ellenséggel kelljen küzdeni - totális tévinformációk birtokában. 

Elég rosszul bírom a bezártságot egyébként, és az, hogy látom - hála a facebooknak - hogyan omlanak össze a társadalmak szerte a világon, hogyan zár be minden csontra, hogyan nullázódnak le az egzisztenciák, és a gazdasági válság mellé egy egészségügyi válság, egy rettegett vírus lebeg a fejünk felett, mint egy szar horrorfilmben? Oké, bentről békésnek tűnik minden, de ha egyszer köhögök, vagy tüsszentek, vagy többször köhögök, vagy a torkomban kaparást érzek már jeges rémület fog el, ráparázok, a parát pedig nagyon nehéz leállítani, mindenesetra arra jó, hogy lenullázza a gazdasági gondok feletti aggodalmakat, tessék lehet választani.

Nem állítom, hogy teljesen szokatlan helyzet a totális létbizonytalanság, hogy fogalmam sincs mikor jutok legközelebb jövedelemhez, mi lesz a megkezdett projektjeimmel, mi lesz azzal, amit felépítettünk, amit elindítuttunk egy élettől, kreativitástól, gazdagságtól burjánzó gasztro és turisztikai közegben, amely olyan szinten 300%-on pörgött Budapesten, ahogy még soha, mit 300, 3000 vagy megsaccolni sem lehet, amiből én kifejezetten szerényen vettem csak ki a részem, mondhatni, ami csurran-cseppen módon, de tényleg, évi két-háromszor adtam ki a lakásom, amikor elutaztam hosszabb időre és pont szerencsém volt, illetve szilveszterkor, ezen kívül pedig jöttek hozzám olyan turisták vacsorázni, akik kiegészítő élményre vágytak egy helyi otthonában. Nem álltam rá egyik szolgáltatásra sem ipari szinten, a magam szórakozására és kis jövedelemkiegészítésként csináltam, de nagyon sokat segített, plusz levegőhöz juttatott. 

És ez most mind véget ért. Nem sírom vissza, de nagyon fájdalmas. 

Újra kell mindent kezdeni, és nagyon rossz nézni körülöttem teljes reménytelenséget, a teljes kilátástalanságot, mert jelenleg ez a helyzet. És ez még csak a kezdet, megyünk bele valami előre nem látható borzalomba, egy olyan dologba, amiről tudható, hogy csak további szörnyűségeket hoz. 

Megmondom őszintén - és ez nem para - van egy olyan érzésem, hogy nemcsak nem tájékoztatnak bennünket megfelelően, hanem valami nagyon durva dolgot elhallgatnak. Egyébként kivételesen emiatt nem is tudom őket elitélni, valószínűleg tömeghisztériát váltana ki, ha tudnánk, hogy pontosan mi a helyzet. De a pofánkba hazudnak, egy hülyét állítanak ki elénk, és nem mondják meg mit tehetünk, de lehet, hogy azért, mert már mindegy nekünk? 

Most komolyan mondom. 

Nem akarok pánikot kelteni magamban sem, és másban sem. 

Furcsa érzés egyébként valahogy ez az egész, én mindig magamnak generáltam a feladatokat, főleg mostanában. De valahogy nagyon nehezen szedem össze magam és végzem el, amit kell. Van bennem egy kényszer, hogy tenni kell valamit, csinálni kell valamit, ki kell valamit találni, hogyan tovább. Vannak egyébként ötleteim, de a témákat nem látom, úgy értem, hogy nem tudom, hogyan kéne nekilátni, kihez és mit szólhatok, kinek, hogyan tudok segíteni. Mennyire érdemes pattogni a jelenlegi helyzetben és kényszeresen mindenképpen valami újat létrehozni már megint. 

Nekem egy fesztiválom van, a Black Food Festival, amelyet most parkolópályára tettünk a létező legideálisabb fázisban volt, egy csodálatos magyar fesztivált raktunk össze példátlan mennyiségű és példátlanul izgalmas kiállítókkal, szponzorokkal, rengeteg eladott jeggyel - és most ez mind elhalasztódott. Bennem van a kényszer, hogy valahogy online változatban bármilyen formában megvalósítsam, vagy átadjam a hangulatot, de ki kíváncsi már erre, amikor közvetlen létbizonytalanságba sodródott a posztmodern, hedonista életformából - átmenet nélkül? 

Rengeteg cég bedőlt, az Airbnb, az Eatwith, valamennyi bizalmi alapú, vendéglátó platform. Ezek nem "megzuhantak", nem "bedőltni látszanak", hanem lenullázódtak egyik pillanatról a másikra. Ez is egy óriási válságot okoz bennem, hogy ekkorát lehet zuhanni, a pénzgyár hirtelen egyik napról a másikra a szó szoros értelmében leáll, meghal. Hogy történhet ilyen, mert ez mind illuzió, amire épülnek, és az illuziók ha eltűnnek...?

Marad a vírus és a hagymás krumpli, ki tudja meddig.

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból című képtelen történetű könyvét olvastam néhány hónapja. A történet főhősének napjai meg vannak számlálva, felkészületlenül éri, amikor a doktor közli vele, hogy már csak néhány hónapja van hátra. Megjelenik előtte az ördög, és különleges ajánlatot tesz: cserébe azért, ha egy dolog eltűnik a világból, az elbeszélő egy nappal tovább élhet.

És ezzel egy nagyon bizarr hét veszi kezdetét...

"Ahhoz, hogy megkapj valamit, egy másik dolgot el kell veszítened... Az emberek semmit sem akarnak elveszíteni, amikor kapnak."

És akkor a történet egyszer csak valósággá válik itt és most, 2020 első félévében, konkrét helyszín nincs, az egész világ érintett. Ezeket a sorokat Budapesten, Magyarországon írom.

Még nem tudom, hogy mit kapunk cserébe, de az biztos, hogy jónéhány nagyon komoly dolgot veszítünk most el.
Most nem is elsősorban sokunk munkájára, alapvető megélhetésére gondolok, hanem a bizalomra.

Az emberek közötti fizikai bizalomra, az érintés, az együttlét, a csoportos együttlét műfajára.
Hiába örvendeznek most sokan ennek, hogy de jó, hogy lelassulunk, meg befelé figyelünk, meg olvassál könyveket (én eddig is olvastam, minden nap, bármennyi dolgom volt..., nem kell tőlem elzárni semmit, hogy olvassak, illetve azok nem fognak azután sem olvasni, akik eddig nem olvastak, legfeljebb többet nézik a facebookot, egyfolytában a facebookot nézik, belebetegednek az információ habzsolásába, semmi nem állíthatja le őket már). 

A jelenlegi folyamat egy felbecsülhetetlenül durva emberi elidegenedéshez vezethet (egy alapvető ösztön, a közvetlen fizikai, biológiai biztonságunk féltése miatt), amelyből véleményem szerint lesz visszaút, de nagyon nehéz. Ha egyáltalán akarjuk.

Elveszítettük hirtelen az újfajta kapcsolódás, az újfajta együttlét, a szabadság, a kaland, a megismerés örömét.

A trendek kiszámíthatósága lehet, hogy eddig is illúzió volt, de most végképp értelmét vesztette, mert minden lenullázódhat váratlanul. Hiába hittünk eddig az innovációk átható erejében, hogy valami alapjaiban képes megváltoztatni a fogyasztói szokásokat és újrarendezni a piacot, persze mindez megtörténhet, de a zuhanás íve jóval nagyobb lehet, mint amire bárki gondolt. Még csak zuhanásról sem beszélhetünk, hanem egyszer csak a szó szoros értelmében lenullázódhat valami, amit felépítettél. Nem kell hozzá, hogy ügyetlen legyél vagy hülye, vagy korrupt, vagy csaló, ami kiderül, hanem egy teljesen váratlan - eddig szürreálisnak gondolt - esemény, UFÓ támadás, vagy vírus. És ami a legfontosabb: ez egy láthatatlan ellenség. 

2020. március 15.
Amikor ezeket a sorokat írom, egy olyan időszakot élünk át, amilyen még soha nem történt az emberiség életében.
Egy rendkívül, mondhatni eszetlenre, és átláthatatlanra gyorsult világban, ahol én magam talán több, mint húszszor utaztam az elmúlt évben ide-oda a világban, elszabadult egy vírus - azt mondják Kínában, azt mondják egy Wuhan nevű tartományban, azt mondják egy piacon, ahol vadállatokat árultak, felvágott kígyókat, patkányokat és denevéreket emberi fogyasztásra, szóval ott történt valami, állatról emberre átkerült a koronavírus egyik változata és most terjed.

Eleinte bagatelizáltuk, tőlünk távol Kínában zajlottak az események, és bár ijesztő volt az is, de mint tudjuk Kínában történik ez-az, olyan, mintha egy másik bolygó lenne, éltük az életünket.

Országunk tisztifőorvosa, egészségünkért felelős hivatalnok enyhén lekezelő hangnemben tájékoztatta a lakosságot úgy két hónapja, hogy nincs miért aggódnunk, az influenza sokkal durvább, senki ne keltsen pánikot, ők kontroll alatt tartják a helyzetet.

Most ott tartunk, hogy a környező országok határait lezárták, se ki, se be, az USA-ba beutazási tilalom van Európából, a repülőjáratok jelentős részét leállították, a rendezvényeket betiltották, a színházak és mozik bezártak, néhány vendéglátóhely még üzemel, a boltok üzemelnek, az utcára még kimehetünk.

Annyit tudunk, hogy mossuk meg gyakran a kezünket, ne nyúlkáljunk az arcukba és aki teheti maradjon otthon, hogy ha esetleg fertőzött lett vagy hordozóvá vált, ne fertőzzön meg másokat.

Tudni kell, hogy kint voltam két és fél hetet Mexikóban, egy hete sincs, hogy hazajöttem, holnap lesz 7 napja délután 2-kor, hogy landoltam Ferihegyen.
Cancunból indultam, először Panama Cityben szálltam át a Frankfurtba induló járatra, majd Frankfurtból Budapestre. Azt hiszem azóta ezeket a járatokat megszüntette a Lufthansa. A repteret tudtommal még nem zárták le.

Úgy gondolom, hogy ha tényleg olyan súlyos a helyzet, mint amilyennek tűnik, hogy leállítják az egész világ gazdaságot szinte, akkor jó esélyem van, hogy valahol menet közben én is megfertőződtem. Egyelőre nincsenek tüneteim, de a lappangási idő felénél tartok még csak, amiről azt mondják, hogy 14 nap, de már olvastam 20 napot is.

Nem állítom, hogy azonnali karanténba vonultam, amikor hazatértem, de elvileg nem jöttem erősen fertőzött országból, Mexikóban jelenleg is kevesebb fertőzött van, mint Magyarországon. Persze ezeket a számokat nem tudom mennyire lehet komolyan venni, hiszen ott derülnek ki az esetek, ahol van teszt, nálunk pedig nincs elég teszt, Magyarországon ezerkétszáz embert teszteltek, amelyből jelenleg 32 fertőzött van. Mexikót is bírálják, hogy gyanúsan alacsony a fertőzöttek száma. 

De csak azokat tesztelik, akik erős tüneteket mutatnak és kapcsolatban álltak koronavírussal fertőzött emberrel.

Van egy olyan elméletem, amely abszolút nem paranoia vagy összeesküvés elmélet, hogy van valami nagyon sötét és ijesztő dolog, amit nem osztanak meg velünk, és nem is biztos, hogy ez baj, de nyilván nem véletlenül hozzák meg ezeket a rendkívül súlyos és drasztikus intézkedéseket.

Furcsa egy roadtrip vár rám, azaz két nap már el is telt belőle - először Cancún szállodasorra érkeztem, annak egy viszonylag jobb, azaz régebbi részére, de már ismerős nekem ez az amerikaiak által komfortostra transzformált teljesen átalakított tér, bárhol lehetnél a világon Korfún, vagy St Martin holland részén, a lényeg a kényelem, a kiváló utak, és az amerikai ízlésre szabott remek éttermek. 

Egy furcsa toronyszobát kapok, két oldalról ablak és egészen közelről a tengerre néz, ilyenem még soha nem is volt, viszont a szél rendkívüli módon átfúj rajta, ami egyébként kifejezetten kellemes. Süvít a szél, zúg a tenger, mások ilyen relaxáló alkalmazást pénzért vásárolnak. Éjszakára azért berakom a füldugót, úgy könnyebb az alvás, túl intenzív a tengerzúgás, furcsa ezt leírni is. 

Sima elalvással telik az este, otthoni idő szerint hajnali 5, amúgy pedig este 10 óra, másnap relatíve korán kelés. Természetesen az internetelérésen szenvedek azonnal, mert nekem dolgoznom kell a fesztiválomon, és itt most egy nap pihenés van előírva, de én találok egy lúgast és oda betelepszem és dolgozom inkább. 

Irány a simkártya vásárlás...

Ez egy kicsit bonyoltabbnak tűnik a tervezettnél, mert elsőre nem találom meg a bevásárlóközpontot, pontosabban egy furcsa szakadt épülethez vezet az út. Kiderül, hogy a szállással szembeni OXXO-ban, ami itt a legáltalánosabb kisboltot jelöli lehet kapni simkártyát és már van is internetem. 

Beszerzem az első zacskó nacho-t, és innentől kezdve utamon kísér a sok-sok kukoricalisztes chips, amelynek kiváló és azonnali étvágycsillapító hatása van. 

Úgy tűnik hamar sikerül átállni, másnap pedig indulás tovább Tulum városába, de előtte a Playa del Carmen felé egy kitérő, nekem rendkívül turistás, elcseszett helynek tűnik, de tény, hogy nem sokat láttam belőle, jövök-megyek, egy kissé erőltetett bárban bedobok egy margaritát, a mosdójához vezető út ígéretes, de kissé giccsesen túltolt turista látványosság (ez innentől szitokszó), ennyit erről. Egy nagy szobor még megér egy-két fotót, illetve igencsak minőségi graffitik szegélyezik a parkolóhoz vezető utat.

Tulumban elsősorban az első maja rom élmény ér, de itt is nagyon amerikai a környezet, minden kiépített, sok-sok szuvenyírbolt, de aztán egy viszonylag nyugalmas ösvény vezet az első látványosságokhoz. Sok-sok iguana, nagyon jópofák, cash only, ormányosmedve, és a tengerparton valami elképesztő környezetben a kis piramis templomok.

Archeological Zone of Tulum - Mayan Port City Ruins

Aztán Tulum egy teljesen más arcát ismerem meg, hirtelen valami egészen elképesztően hipster, hippi, kreatív, Ozora fesztivál hangulatú szálláshelyek, kávézók sorakoznak egymás után, Raw Love, nyers, vegán, fenntarhtató, kiváló minőségű éttermek és kávézók, persze ez sem igazán Mexikó, de itt talán a San Francisco-i hipster sztár élvonal igényeit kielégítő stílus uralkodik. 

Bemegyek egy étterembe, ez bizonyul az eddigi és ezutáni legdrágább helyszínnek, viszont az étel fantasztikus. 

 Hipszter zene mindenfelé, jönnek-mennek a cool arcok, nagyon más világ, azt hiszem ide jön szabadságra a startup szektor színe-java, a pincérek mezitláb.

Guacomolét kérek és nem bánom meg, előttem rakják össze, kérek rá szöcskét, de nem értik miről beszéle, pedig rajta volt az étlapon. Oké, eltekintek mindentől, a margaritájuk is lenyűgöző, élvezem a hely hangulatát. 

Ezután át kell menni a Raw Love-ba mert ez egy másik hely, ott egyébként jelentősen szegényesebb a kínálat és hiába kérem a charcoal cocoa lattét, vagy nem is tudom mit, mégsem fekete csak szürke, ettől most komolyan ha akarnám, ki is akadhatnék. 

Tovább kell menni, haladni kell, így van betervezve, úgyhogy elhagyjuk Tulumot, ide még visszajövök intek a Raw Love bejáratában szívét kitáró hatalmas fából faragott figurának, amelyet nyilvánvalóan egy Burning Man terepen szocializálódott  művész alkotott, és tényleg. 

Az utat egyfajta ellenmondás szövi végig, én nem félnék semmitől, de közben kicsit mégiscsak kell és óvatosnak kell lenni, itt-ott veszély leselkedik ránk, kirabolhatnak, megállíthatnak mindenféle ürügyekkel, pénzt kérhetnek, sarokba szoríthatnak, lelőhetnek. 

Én azonban azt tapasztalom, hogy a legkisebb, legegyszerűbb mosdó is szép tiszta, az emberek aranyosak és eszük ágában sincs bántani. De elismerem, hogy igenis vannak, akik a rámennek a turistákra, ezt csak később tudom meg szerencsére. 

Van egy ilyen túlpörgött, túlszervezett része is az útnak, folyton megyünk előre, haladunk, ugyanakkor egy újabb óriási önellentmondás, hogy nem is pihenek, nem kapcsolok ki, mert dolgoznom kell, hiszen készítem elő a fesztiválomat, szóval egy perc nyugtom sincs - magam miatt. Magamnak generálom az elvárásokat, a feszültséget. Az autóban folyamatosan dolgozom, gyártom a tartalmakat, rakom össze, amit kell. Haladunk és így élem át az élményeket, Mexikót. Nem túl korrekt tőlem. Ha már itt vagyok, akkor azzal kéne foglalkoznom, ami itt van, teljes szívből. 

Egy mesebeli, aranyos kis szállásra érünk, ilyen kastélyszerű, egy tó partján, egyszerű, de nagyon rendezett hely. Sajnos sötétben érkezünk meg, de másnap sikerül körülnézni egy kicsit. Tart még a koránkelés a fél-jetlag, ezért reggel 6-kor már a tóparton nézelődöm, napfelkelte, és mindenféle állat hangja, egy óriási béka szegődik társaságomul, először azt hiszem, hogy valami ízléstelen dekoráció, ahogy a műgombák, de nem. Van függőágy, már-már túl jó. A reggeli nagyon egyszerű, házias, nem túl gazdag, de azért kedves, hogy egyáltalán készülnek ilyesmivel. Az fura volt, hogy vacsorára semmit nem lehetett enni itt, maradtak a béna kekszek.

 Már haladunk is tovább,