"Micsoda, hová mész?
Szibéria, aztán Mongólia, 16 nap összesen, ha jól értettem a programot.
Úristen! Az nagyon menő!" esetleg:"Haha, mész megfagyni?"
Na jó, utánanézek inkább. Nem-nem, szó sem lesz megfagyásról, ugyanolyan idő lesz kábé, mint nálunk Budapesten, 28 fok, persze hűvösebb napok is előfordulhatnak. Szibéria = megfagyás asszociáció nem jó.
Ami Mongóliát illeti, na ott viszont "mindenre fel kell készülni" olvasható az útra vonatkozó instrukciókban, azaz hozzunk azért meleg cuccokat is, simán lehet 5 fok, nulla fok, bármi, főleg este.
A bőröndöm tehát érdekesen néz ki, van benne fürdőruha, kánikulaszettek, télikabát, polárfelső, a tehénmintás bundamellényt önmarcangolóan kiveszem, a bőrönd összsúlyán már nincs kedvem aggódni, van épp elég egyéb. A helyi ételek, gyomorerősítők, "széles spektrumú antibiotikum", ezt végül nem szerzem be, a lustaságom felülkerekedik a hipochondriámon.
Rég izgultam ennyire egy út előtt, de most nagyon félek, persze teljesen mástól, mint mások, ez minden utam esetén hasonló: lekésem a gépet, mégsincs repjegyem csak azt hittem (nem állítottam, hogy racionális indokaim vannak), nem jók a vízumaim, lekésem a csatlakozást, lezuhanunk (ez utóbbitól mostanában kevésbé félek, mert végül soha nem zuhanunk le, persze pont emiatt kéne félni egyre jobban, hiszen nő az esélye annak, hogy majd valamikor mégis) és hasonlók.
Szibéria, Mongólia... számomra annyira kegyetlenül és misztikusan hangzik, teljesen kívül esik mindenfajta utazási divathullámon, nem is ismerek senkit, aki járt már arra. Nem tudom mit várjak, mire számítsak? Bevallom én nem vagyok egy tudatos utazó, nagyon ritkán tervezek előre, az élet úgyis általában felülírja, minek a sok stressz. Annyit előre elárulok, hogy az út során ez egy jó képességnek bizonyul. Azért aminek nagyon kell, utánanézek, de valószínűleg sokkal több, a műveltség illúzióját jobban erősítő információnak kéne birtokában lenni egy ilyen út előtt, mint amivel én elindulok. A gasztronómiai kérdéseket mindenképpen átnézem, mit érdemes megkóstolni, milyen kihívások várnak majd rám.
Az én utazásom elsősorban spirituális belső út lesz, az impulzusok alakítják majd, amiket kapok útitársaimtól, a külvilágtól, az új földeken látott emberektől, ezek összhatása adja majd az élményt, szűröm át saját magamon és hozom haza, amit érdemes, vagy amit nem, de megmarad. Igyekszem tudatosan végigcsinálni a két hetet, ezért is írok minden nap majd, hogy átélhessem újra és megérthessem, amit meg kell.
2017.07.25. 17:30, Budapest, indulás
Mire összegyűlik a csapat szinte lefáradunk, túl korán kezdődnek a kalandok, például kiderül, hogy nem is a 2B hanem a 2A-ra kell menni. Nyolcan vágunk neki az útnak, a Beyond the Standard csapat szervezésében, a társaságból sokan most találkozunk életünkben először, nagyon ígéretesen indul.
A checkinnél kissé túl hosszan nem történik semmi, csak állunk, furán, nem sietve méregetnek bennünket az ismerős orosz akcentussal magyarul beszélő szőke reptéri dolgozók. A többiek gyanúsan kis bőrönddel vannak, kicsit megijedek, az enyém túl nagy biztos, makro para indul: 21,1 kg mondogatják biztatóan (23 kilót lehet felvinni), nem aggódom azért túl, 21,2 lett végül. Közben kiderül, hogy 1,5 órát késik a gépünk, ami azt jelenti, hogy pont lekéssük a csatlakozást Moszkvában, pontosabban "futkározni kell majd" - mondják a checkinnél, nem baj, mondom, szoktam szigetkört futni, persze nem annyira gyakran.
Most várunk a boardingra.
A következő gép talán reggel 8-kor indul majd Moszkvából? Legalábbis ha jól értettem, de közben mondják a többiek, hogy erre ne gondoljak, mert elérjük és kész.
2017.07.25. 21:47
Közben fejlemény, hogy elugrottam megnézni a boardingot, erre kiderült, hogy 20:45-kor már elindulunk, szóval nem 21-kor, csökkent a késés. Visítva, lelkesen odamegyek a többiekhez, de ők lazák maradnak, persze azért szedellődzködünk, nem mutatjuk, hogy sietünk.
A gépen egy cseppet sem barátságos fura alak ül a középső ülésen, én pedig majdnem az ablak mellé zárva találom magam, de aztán kibumliztam a folyosó melletti helyet, ez számomra létkérdésnek tűnik egyelőre.
Hitch közben elkapja a jeleket, például az történik, hogy az előttünk ülő fickó nyomatékosan hátranézve figyelte egy ideig aztán felállt, hátrament és Hitch meglátása szerint elöl jött ki utána. Nem tudjuk értelmezni a jelenséget, csak elfogadjuk.
Kiosztották a kaját, amúgy a szendvics tök jó, jön elő az orosz nyelvtudásom pl. eszembe jutott mi az, hogy köszönöm, meg narancs meg alma. Hitch három ananászzselét megevett, durva... én még nem mertem hozzányúlni, elteszem, látom ez jó cserealap lesz majd a társaságon belül, sokat érhet majd még a mongol sztyeppén.
Még ugyanaz a nap,
a második repülőn ülünk, ami jó hír, ugyanis nagyon neccesen, de elértük a csatlakozást, végigfutottuk Moszkva repterét egy kedves utaskísérővel, aki velünk futott végig. Eredeti időnk szerint hajnali 3:19 van, azt hiszem 5:50-kor érkezünk meg Irkutskba, mármint az időeltolódást (6 óra) is beleértve.
Ráébredtem, hogy mennyire el voltam kényeztetve a New York-i járatokon, itt most semmilyen szórakozási lehetőség nincs beépítve sehová, de tény, hogy leginkább aludni van kedvünk, na nem mintha lehetne ezen a járaton, olyan kényelmetlen minden.
A nagyrészt orosz utazóközönség kissé zordnak tűnik, az ember egyre önfejűbbnek érzi magát, amikor a pandás fejpárnáját negyvenedszerre rendezi újra és ha felállok, négyen néznek mereven rám, mit képzelek, mi ez a nagy önállóság. Sajnos az ülésemet sem lehet hátrahajtani, úgy értem rossz, de nem aggódom ezen különösképpen, mondjuk a stewardesst megkérdezem a dologról, aki rávágja: "sorry, i can't fix it" (a sorryban már utólag nem vagyok biztos). Ez a klasszikus "így jártam" esete, nem érdemes rágódni rajta.
Az éjszakai ételeket másfél órája szervírozzák (első gondolatom: minek? tényleg miért kell hajnali 3-kor enni, persze mások meg más időzónából érkezhettek, rájuk is kell gondolni), amúgy azt hiszem már viszonylag sok időzónát ugrottunk, a napfelkeltét is gyorsan lezavartuk. Közben érkezik a "turkey vagy lamb" menü, én most kalória és nem ízlés szerint választok, a sütimet, ami egyébként elég jól néz ki csak megfigyelem, így győzöm le a késztetést, első nap, még erős vagyok.
A menü kiosztása közben az orosz leírás megértésével szórakoztatom magam és jön megint vissza néhány szó az emlékeimből.
Arra jutok, hogy így nem tudom, hogy lesz ebből bármilyen alvás, márpedig Irkutskban aktív napunk lesz, szóval most kéne ezt a két órát megnyomni. A haladók a menü romjai fölött alszanak fejüket lehajtva. Irigylem is meg nem is őket.
A mosdóban közben tornáztam 5 percet, a folyosón se fogtam vissza magam, az orosz nép lesújtó pillantásaitól övezve, kezdem megszokni, személyiségem csakazértis oldalai megmutatkoznak finoman a sötét, zúgó éjszakában. Még annyit, hogy a stewardessek egyenruhái elképesztően cukin rondák, vissza az időbe, óvónéni hangulatúak.
2017.07.26. délutan 14:43, Irkutsk, Siberia
Megérkeztünk Irkutskba, most mar 1-2 órája, annyi fennforgás van csak épp, hogy egy elég jó szállodában vagyunk, viszont nincs víz vis major szinten (tehát elvileg van csak épp elromlott), szóval zuhanyozni nem tudtunk és mosdóba se tudunk menni... kezdődik az edzés. Váltottunk rubelt egy kedvesen lepattant harminc évvel ezelőtti miskolci buszpályudvar hangulatú váltóhelyen, a reptéren meg farkastetemek és szárított hal tömegek vártak az úgynevezett shopban, érzem, hogy jó lesz ez!
Most 3-kor megyünk be a városba, mi vár ránk....?
Óriási кафе feliratú pirog bár Румяново, ahol eszünk egy kis halas - egyébként kiváló - "pitét", teával pótolom a kávét, mert az amúgy nincs mégse, nem kell most akadékoskodni, hogy de akkor miért óriási betűkkel kiírva a helyre, hogy Café.
A turistanegyedben vagyunk, kávezók, éttermek ránk szabva, megnézzük az alap látnivalókat szobrok, miegymás (én közben nyűgösen mormolom, hogy nemérdekelnek a szobrok, de mást meg érdekelnek, úgyhogy elhallgatok), idővel azért megkezdem első fixációm beharangozását, a kiszemelt, természetesnek és egyedinek tűnő, nagyon komoly és régi, de úgy nézem itt átlagosnak számító faházakat nézném meg szívesen. Idegenvezetőnk eleinte értetlenkedik ezen, de aztán mindenkit megfűzök, hogy ez a legmenőbb dolog, úgyhogy végül rákattan mindenki, teszünk egy kis kitérőt, boldogan fotózzuk, 
ennél jobban már csak a lepukkant és kihalt teagyár épület ragad meg bennünket, ezzel végül mi válunk fura látnivalóvá a helyiek számára.
Délután még kis pihenés aztán elmegyünk a városba, egy kis boltban italokat veszünk, én egy gyömbéres folyadékot, aminek van egy sörös beütése, de nem feszülök rá. Szerintem sör amúgy, a többiek pedig nem értik, hogy miért lepődöm ezen meg, amikor gyömbér sör van ráírva (oroszul persze). Bevárjuk a helyi villamost, másfél óránál semmivel sem több a várakozási idő, és ezután durva élményben van részünk, maga a villamos súlyos, hangulatos lepattantsága. Hú, mennyire nem bírom amúgy, amikor nálunk röhögnek a turisták a zörgő 47-esünkön, sebaj most mi röhögünk, utólag megbocsátok minden brit turistának úgy viselkedünk, aztán odajön a kedves, enyhén szólva fura kalauz, mutatja röhögve a money-money ujjdörzsölős nemzetközi jelét, valamennyit fizetünk, majd leszállunk az irkutski Lenin körúton. Egy zseniális étteremben, a Рассолиьик-ban foglaltunk asztalt, nagyon orosz, de kicsit retro-hipszter, szóval modern szemlélettel van azért berendezve, óriási régi tévékeretbe rakott lcd tv, audiokazettasorok képkeretben, orosz hagyományokat idéző dekor. Gyakorlatilag a teljes étlapot végigesszük, de elegen vagyunk, hogy ez igazából átlagos fogyasztást jelentsen, a legtöbb előételt tényleg végigpróbáljuk. Úgynevezett orosz champagne-t is veszünk, ami egy szimpla, mint utóbb kiderül félédes pezsgő, és megtudom, hogy champagne tartományon kívül még itt is lehet használni ezt a kifejezést.
Nekem egy idő után egyre inkább beüt egy fejfájás, szóval lassan lezárnám az első napot, de még kicsit megyünk tovább nézelődni, bár a város már zár, sehol semmi, viszont hazafelé gyalog végtelen mennyiségű lepukkant faházat láthatok, úgyhogy elégedett vagyok.
Elalvás előtt végképp kiüt a nap, hidegrázós fáradtság és borzasztó fejfájás, végiggondolom az életemet és, hogy miért vagyunk ezen a földön, van-e értelme még mindig az életet választani, aztán az Advil ultra úgy lezsibbaszt, hogy végül pillanatok alatt színes pillangós álomban találom magam, köszönöm Advil ultra!
