Lassan két és fél hónapja, hogy visszatértünk.
Még mindig a hatása alatt vagyok. Újra és újra. Nem ereszt.

Mi volt az első benyomás? Vonatunk továbbgördült a orosz-mongol határon és egyszercsak a táj elvadult, összefüggő bokrok, fák, érintetlen növényzet fogadott mindenfelé.

Kevés szervezettség, persze ki tudja, de a külső szemnek láthatatlan. Idegen minden, mint egy másik bolygón. Óvatosan, tisztelettel fogadnak. Nem barátkozunk. Függetlenül a jelenlegi identitásuktól nem tudjuk felfogni, hogy milyen az, amikor az van belédívódva, hogy a ti népetek volt egykor a világ ura. És most, most milyen az, amikor nem leigázod a környezeted, hanem együtt élsz vele, mondhatnám, ő igáz le téged. Amikor annyira zord és hideg és kemény minden körülötted, hogy hiába vagy te a legkeményebb, nem megy.

Nincsenek utak, nincs stabil helyed, mindig tartasz valahová, a tér és idő mozgásában élsz, nem állhatsz meg soha. Körülötted csak az érintetlen mindenség, olyan tiszta és hatalmas, amelyet manapság nagyon nehéz elképzelni ezen a bolygón. És mégis mennyi ilyen hely van.

Tiszteled és ismered az állatokat, érted vannak, te pedig értük.

És én most is lélekben ott állok a jurtánk mellett, magamba szívom a levegőt, körülöttünk csak hegyek és egy folyó a közelben. Minden nagyon friss, harapni lehet a teret, nincs hideg, nincs meleg. A csillagok is előjönnek. Azt mondták, ma éjjel hideg lesz, de nem, nincs hideg. Legszívesebben kint tölteném az éjszakát és megélnék minden másodpercet, de a kutyák biztos furcsán néznének. Bent fekszem az ágyban, négyen vagyunk egy jurtában, mindenki alszik, vagy talán a többiek is kicsit forgolódnak. Tiszta és csendes az éjszaka. Nem lehet aludni, annyira intenzív a nyugalom.
Mongólia… nem tudom, magával ragadott.