Sokan kérdezik, milyen hely Ulanbator? Ahogy nagyon messziről Budapestet úgy képzelik el, hogy mindenki lovon ül és egymást ijjazzuk, szerintem hasonló a helyzet Ulanbatorral is.
Szóval ez egy teljesen normális nagyváros, van benne modern kávézó és menő étterem is.
Vannak luxuszállodák, parkok, terek, szobrok, múzeumok.
2017.08.07.
Visszaérünk tehát Ulanbatorba egy napra, hazaindulás másnap, tehát még van időnk egy kis programra.
Először egy valódi sámánnal találkozunk, ami számomra átütő és maradandó élmény.
Ezután elmegyünk egy szupermarketbe, ahol vehettem volna néhány kekszet ajándékba, de őszintén szólva a kekszekre már rá sem tudok nézni, annyit ettem az út folyamán. Később ezt megbánom, marad majd a repülőtér az ajándékvásárlásra.
Az üzletház körül hiába sorakoznak a jurtákban kínált sült hús saslikok (ez valami olyasmi formátum náluk, mint nálunk a "cuki faház" a Vörösmarty téren). Késő este egy menő helyen eszünk, udon levest választok, de egyébként elképesztően finom minden.
Haza taxival, ez mindig nagyon kalandos, ugyanis itt ugye mindenki taxis, azaz bárkinek az autójába beülhetsz, (igen, a társadalom által megvalósított Uber organikus változata), de angolul például egyáltalán nem beszélnek. Pakolás jön és az utolsó éjszaka, másnap reggel 8-kor indulunk a reptérre. Ott minden simán zajlik, szerencsére sokkal jobb légitársasággal, a Turkish Airlines-szal utazunk.
Irány Bishkek, Kirgizisztan...
2017.08.08. Úton Ulanbatorból Bishkekbe
Bár kissé leharcol ismét a reptéren majd a repülőben eltöltött 3-4 óra, de szavam nem lehet, végső soron elindultunk. Érdekesség, hogy fogalmam sincs mi van Bishkekben, mi vár ránk, de érdekes módon élvezem ezt az érzést.
2017.08.08. Bishkek
Ez itt tehát nemcsak egy átutazás, mert bemegyünk Bishkekbe egy éjszakára, szerintem nagyon jó ötlet, egy teljesen új kultúrára legalább egy szempillantást vetni.
Őszintén szólva a repülőtérről befelé vezető úton nagyon vegyes érzések kerülgetnek, nem tudom mit gondoljak.
Hasonló növényzet, súlyosan hetvenesévekbeli parkok, régi, lepusztult játszóterek, az egész valahogy ismerős és nyomasztó is egyben. Rohasztó hőségbe zárva utazunk a reptéri transferautóban, ahol masodpercenként váltja a zenéket a sofőr tudtunkra adva egyértelműen, hogy tökmindegy számára a létezésünk.
Azért érdekes az egész és ezek csak az én első érzéseim, végül rátalálok a pozitív újdonságkeresés hangulatra. A szállodánk pici, de teljesen új, szavunk nem lehet, légkondi, fürdőszoba, wifi. Érkezésünk után vicces módon pár perc múlva elmegy az áram hirtelen, szerintem a wifit érte hirtelen terhelés, de én rutinosan már rakom is fel a fejlámpámat és megyek mosakodni meg egyebeket intézni.
Bevetjük magunkat a városba, iszom az utcán áruló néninél egy fogalmam sincs mit és végül nem is tudom meginni, a többiekre próbálom sózni de nem megy, ebből ők biztos, hogy nem isznak. A néni semmilyen nyelven nem beszél, pontosabban én felejtettem el tényleg mindent oroszul, szóval egyelőre nem tudom kideríteni mi volt ez az ital másnap a reptéren megtudom, hogy kukoricából készült erjesztett ital.
A pénzváltás a következő programelem, mert az ital árusító nénit sem tudtam kifizetni. Elmegyünk egy kicsit nyomasztó pénzváltóhelyre ahol persze az undok és szigorú pénzváltó nő megint nem fogadja el a nem makulátlan tízdollárosomat (Mongoliában sem fogadtak el egy húszdollárost).
A piacot célozzuk meg, az végül nagyon jó élmény bár eleinte kicsit félelmetes, ahogy néznek ránk a dinnyeárusok. Eszünk főttkukoricát, rengeteg feketeribizli, málna, szamóca van, egészen jó a felhozatal. Kicsit félek azért, hogy nehogy elkavarodjak.
Ezután taxival a helyi vidámparkba megyünk, ez természetesen nem az én kedvenc programom de semmi baj, a piacot meg én akartam, a lehetőségekhez képest próbálok jó képet vágni hozzá. Most mondanám, hogy leginkább egy vegyes LSD triphez hasonlít az élmény, de ilyen élményem még nem volt, szóval inkább valami múltidéző perverz időtöltésnek tartom, ami a harminc év alattiaknak lehet vicces, de nekünk, akik a nyolcvanas években átéltük a rozsdás fémes, gyerekfejjel is szánalmasnak tűnő vidámpark élményt, kevésbé.
Ezután kiderítjük ismét, régi orosztanulós emlékeinkben kutatva, hogy mi is az, hogy Fő tér, majd sikeresen megnézzük a hozzátartozó szobrokat, de most már eljött a vacsora ideje, új küldetés indul.
Valamennyiünk komfortzónáját átlépve elviselhetetlenül hosszú ideig keressük a kiszemelt éttermet (Faiza), ahová végül tíz perccel zárás után érkezünk, ők rémülettel vegyes értetlenseggel néznek ránk, persze senki nem szól semmit, mondjuk nem beszélnek semmilyen űrlénynyelvet, mit is mondanának.
A végelgyengülés szélén taxiba vágjuk magunkat, drámai alkudozással lenyomjuk a helyi hiénák árait, majd megérkezünk egy turistakonform Arsia nevű étterembe, ahol a kaja leginkább semmilyen, de vannak azért ízletesebb fogások az enyém nem olyannak sikerült.
Most már csak alvás van hátra, reggel indulás Isztanbulon keresztül most már tényleg megállíthatatlanul hazafelé.
Ekkor még fogalmam sincs, hogy nem fogok egykönnyen megérkezni, úgy értem lélekben. Valami megváltozott bennem, nagyon, Mongólia kicsit belémköltözött és bennem is maradt.
