Délelőtt végigvesszük a lehetőségeket, vészforgatókönyv, válságstáb, miegymás, de összességében bizakodó leszek, folytatni kell a küzdelmet, irány a város.

A Fulton street felől indítok, fél órás gyaloglással a Huston Street felé, Bowery negyed, az egyik nagy kedvencem, de tulajdonképpen előző nap is erre voltam. 

Megyek elszántan, matricázok, plakátolok, nyomulok vadul, közben emailezek, csetelek, nincs olyan perc, amit kihagynék, majd próbálom megtalálni a találkozóm helyszínét, egy parkban van, szóval sikerül.

Egy szétcukrozott kávét kérek véletlenül, mert hülyén rábólíntottam az érthetetlen kérdésre, és még mutattam is, hogy kettőt, persze a shotra értve, de kiderült, hogy a cukrot kérdezték, sebaj, ez is történik valamiért, annyira undorító, hogy egész napra elmegy az étvágyam, leszámítva, hogy ha már a Russ and Daughters közelében vagyok, akkor veszek gyorsan egy lazacos bagelt, amelyet magammal hurcibálok az elkövetkezendő hat órán át, de közben tudom, hogy egyáltalán nem árt, sőt kifejezetten jó neki az aklimatizálódás.

A Russ and Daughtersben kénytelenek felkarolni, mert a komplikált rendszerüket nem értem, szóval nem is kínlódnak velem, kiemelnek a sorból, sorszámot se kell húznom csak kitalálják mit kérek,  a legegyszerűbb kérdéseket felteszik a bagel és a krémsajt jellegét illetően, de feltehetőleg ismerik a hülye turista vendég műfajt, csak bejött, mert itt akar enni, adjunk neki valamit gyorsan. 

Megyek át Greenpointba valami fura hármas kombinációjú subway útvonalon, de csak egyszer megyek véletlenül az ellenkező irányba, szóval 20 percet veszítek, de aztán sikerül odatalálnom a fura gastro bookstoreba, ahol kellemes 3-4 órát töltök először a meetinggel, majd csak úgy dolgozgatva. 

Vissza indulok, a bagelemet megpróbálom a szakadt subway állomásokon több részletben megenni, így esküszöm még sokkal finomabb, hogy ilyen lopott métereken fogyaszthatom csak, mert nyilván a metróban nem fogok enni, senki nem eszik. 

Talán mindkét subway esetében (a háromból) az ellenkező irányba indulok először, ez valami különleges képesség nálam, de már rég nem zavar, egyedül csak ha a buszpályaudvarra indulok, mert ott már stresszbe kerülök, jön az átok vákuum és nincs kiút, de most szó sincs ilyesmiről. A Bryant parknál megjegyeztem egy süteményest, szóval iránybaveszem, a parkban épp valami zseniális zenekar játszik a borzasztó idő ellenére, hideg és ködszitálás,

én nem ismertem New Yorknak ezt a hülye zord arcát, hogy állandóan szétfagysz, de ma is megkapom. A sütist valahogy nagy nehezen megtalálom, de nagyon csoffadt minden, milyen legyen este 8-kor, nem visz rá a lélek, hogy vegyek, és nem is nagyon kívánom, végül a Le Pain de Quotidien örök menedékhelyemen betolok egy gyömbéres-citromos melegitalt, ez valami fantasztikus, ez lesz mostantól az alapitalom, kicsit édes ugyan, de nagyon vad és erős, átmos, megjavít, feltölt.

Még egy kicsit dolgozom, sajtó közleményt küldök pár helyre, lehetne többre is, de azért ez is valami, mindig lehetne több, lehetne jobb, ma ennyi ment.