Sem felhatalmazásom, sem lehetőségem nem lesz az elmélyült szemlélődésre, futó kalandok, pillanatok benyomások csak, amiket képes leszek megosztani az első néhány napról. 

Hét nap kínai kalandot dobott a gép nekem, egy munkámhoz kapcsolódóan, amelynek egyébként nagyon-nagyon tudtam volna örülni csak úgy, mintegy lottó ötösnek vagy akár egy négyesnek, ha egy héttel az indulás előtt nem rúgok bele az előszobámban egészen addig kizárólag örömet okozó családi örökségből maradt masszív fabőröndbe úgy, hogy eltörjön a bal kislábujjam. Dehát így történt, és bár az azt követő napokat a kíméletnek szenteltem, igyekezvén a maró önsajnálatot elengedni, több-kevesebb sikerrel.

Hétfőn koradélután elindultunk tehát, kisebb érdekesség, de valójában az utat valahol mélyen igencsak viccessé tette, hogy kollégám pedig achilles-ínszakadást szerzett magának, tehát ő még sokkal keményebb kalandot vállalt be magának, szóval így, mint a lovagok, akik azt mondják ni, nekivágtunk meghódítani Ázsiát, felvértezve kötszerekkel, ragtapaszokkal, ki-ki titkon fájdalomcsillapítókkal. 

Az akadályokat egyébként jól vettük, értsd mindenhol előrekéredzkedtünk, amelyben kiválóan hasznosítottam, hogy kollégámnak még ilyen lábtartó egészségügyi csizmája is van, mint nekem anno a térdemre, látványos darab, a szíveket pedig meghatja, a várakozást lerövidíti, de egyébként ránk is fért, mert állni, sőt menni is nehezebben tudunk, mint mások.

Budapest - Moszkva, sima ügy, fél siker, hogy a stewardessek ezúttal nem a csoda-retro-óvónéni narancssárga szerkóban vannak, mint amikor Irkutsk felé tartottam tavaly, a kedvesen kiosztott szivacsszendvicsből kiszedem a hasznosítható anyagokat, amúgy pedig ordít a fülemben a goa, élvezem a szárnyalást, se fel se leszálláskor nem félek, még csak kicsit sem. 

Moszkvában 5 óra szusszanásnyi idő, először azt hiszem, hogy egy olyan szárnyba kerültünk, ahol mindössze egy Putyin matrjoskababákat nagy mennyiségben kínáló árus, egy magazinbolt, valamint a szokásos parfüm - kozmetikum komplexum található, de aztán a harmadik órában megtalálom a kiutat a kánaánba, ahol ott sorakoznak a csodabüfék, saláták, szendvicsek, minden pont ugyanúgy, mint a világ összes más repterén, ezek ilyen egységesített tranzitzónák, ahol minden és mindenki egyforma, a közös nyelvet az elidegeníthetetlen caesar és görög-saláták alkotják, ez mindig és mindenhol van, minden körülmények között, a két saláta feltalálója helyében én nagyon büszke lennék magamra. 

Egész gyorsan elrepül az 5 óra, mi pedig beszállunk a gépbe, nagyon jó helyünk van, ilyen prémium turistaosztály, sokkal nagyobb lábhellyel, kissé funkciótlan ál-lábtartóval, és mindenféle kiegészítő szintén funkciótlan tárolóegységekkel, először úgy tűnik, hogy csak egyedül leszek egy kettes ülésen, de mivel nem is hiszem el, hogy ekkora szerencsém lenne, odapattan mellém egy mogorva orosz férfi és betelepszik egy könyvvel az ablak mellé, már kapcsolja fel a villanyt, kétség nem fér hozzá, hogy az elkövetkezendő 8 órát így fogja tölteni, nagy mozdulatokkal kísérve öntudatos akcióit. 

Felszállás előtt tompa-homályos tudatállapot tör rám, elzsibbadok, mozdulni sem tudok, kiváló állapot egyébként felszálláshoz, a zene is természetesen visszakerül a fülembe, fantasztikusan rákapcsolódik a hatalmas gép emelkedésének hullámhosszára vagy fordítva, majd mikor felértünk a felhők közé, az orosztól leszippantott öntudatossággal átpattanok egy négyes ülésre, előtte ártatlan kisegér hangon a lábamra mutogatva engedélyt kérvén a stewardesstől, mert engem jól neveltek. 

A négyes ülésen egyébként teljesen megzavarodva keresem az újabb kényelmes pózt, de kiderül, hogy semmivel sem kényelmesebb, mint az egyes ülés volt az orosz mellett, ahol a saját terembe menekülés mintha nagyobb szabadságot adott volna, mint most ez a kitágult változat, mindenesetre a lábam azért fel tudom ilyen-olyan furcsa pózokba helyezni, fél és negyed sikerek, alvás annál kevesebb az út során.

Csodálatosan hajnalodik, de elbutáskodtam és nem nagyon látok ki az ablakon, elképzelem, ahogy újra Mongólia fölött vagyok, nemcsak elképzelem, hanem tényleg, de érzem az országot, érzem a  levegőjét és a kisugárzását, nagyon jó érzés egyébként.

Ugrunk az időben, reggel 10, mire megérkezünk Pekingbe, már a reptéren látom, hogy imádni fogom, minden részletét, a plakátokat, reklámokat, a hangokat, furcsa és erős szagokat, a szakadtnak tűnő részleteket

lehetne kellemetlennek is érezni, de fejben dől el és én inkább érdekesnek látom, a tompa-szürkés pára, őrült, életveszélyes közlekedés, zúzunk be egy morcos taxissal a szállodához, nem tetszett neki, ahogy négy bőröndöt belepréseltünk a taxijába, sebaj, cserébe mindenkire dudál és a buszokat megleckézteti, de ez itt jól láthatóan így megy. 

A délutánt egyre furább tudatállapotban töltöm, álmos nem vagyok, mert az agyam nappalra van állva, tartja magát a tartalékokból, elmegyünk pénzt váltani, pillanatok alatt a pekingi bürokrácia legmélyebb bugyraiban találom magam, egy mezőgazdasági bank belső irodájában tanácskoznak, hogy ők ennyi dollárt nem tudnak yüanra váltani, nincs is ennyi pénzük, meg dollárellenőrző készülékük sem, hiszen nyilván hamis (jó, mondjuk ez érthető). Sok-sok perc után jön egy másik bank, ehhez át kell menni az úton a túloldalra, na most ez sokkoló hatású, mert itt a "zebrát, vedd úgy, hogy nincs zebra", mondja helyi kínai barátunk, és tényleg, jönnek közben az autók, nem érdekli őket, hogy mész át a zebrán, döbbenetes, sikítozom (de csak vidáman és nevetve -szinte). Újra egy másik bankban vagyunk tehát, kapunk sorszámot, lefénymásolják az útlevelem, majd beváltják végre a pénzt, megmenekültünk.

Útközben látom az utcai levesbódékat, ez az igazi street food, ugyebár.

Ezután gyors ebéd, itt azért kicsit néznek, nem sok európai fejű van ebben a kerületben, egy átlagos gomba-rizs szettet eszem, finom, de simán ettem hasonlót otthon, ami még fura, hogy egy fémkanalat biggyesztenek mellé, amit kikérek magamnak, a pálcikát követelem.

Kis pihenés, majd este újabb kis kör a környéken, a lábam többet most nem bír, de egész jó kaland önmagában a túloldalra jutás különböző módjainak gyakorlása, kisebb-nagyobb veszélyhelyzeteket okozva, egyfajta vidámpark hangulatban. Aztán még egy étterembe elmegyünk, ahol frissen érkező turista módjára mindenfélét kirendelünk, de túl soknak bizonyul, megállapítom, hogy a sült pekingi kacsabőrnél finomabb állag nincs a földön, főleg a hozzávaló szósszal, de aztán idejében leállok (nem), hiszen már este van, na jó mégsem, ha magyar időszámítás szerint nézzük.

Este 10-kor az agyam azt mondja, hogy 40 óra ébrenlét elég is volt, elsüllyedek a szálloda fehér paplanjában, mélyen és nagyon jót alszom, az óra ébreszt helyi idő szerint fél7-kor, hát akkor vágjunk bele a következő napba.