Eggyel nehezebb menet volt az éjszaka, fura New Yorki hajnal, amit imádok, mert soha nem vagy egyedül, egész Budapest már ébren van és zsong a világhálón csak döntés kérdése, hogy félálomban zombie üzemmódban bekapcsolódsz-e egy pillanatra.
Újra a buszon befelé, 11-kor van egy találkozóm Upper East Sideon egy kávézóban, amit véletlenül pont ismerek. A tegnapi alkufolyamat nem sikerült jól, de nem adjuk fel, befeszült mindenki.
Most pedig valamit ki kell találni, hogy beinduljanak a dolgok, mert nagyjából minimális eredményt (se) értünk el az eddigi tevékenységgel.

Helyszín majdnem van, a kiállítók pedig remélhetőleg ennek függvényében jönnek majd.
De most úgy érzem bátran kijelenthetjük, hogy kitört rajtam a jetlag.

Beérkezem, eléggé magam alatt vagyok, szétfagyok mindenhol, nem értem a subwayben hogy lehet ilyen hideg.
Hamar eljutok a 96. utcához, egyből bevetem magam egy kávézóba Filicori Zecchini, egy americanot kérek, fura, hogy itt így hívják, valamint egy ehetetlen croissant, esküszöm az aluljáróban finomabb lett volna.

Ezen kívül ehettem volna nulla százalekos görögjoghurtos müzlit vagy valami rettenet süteményt. Egy fánkkal jobban jártam volna, a kamu egeszséges megoldások, úgy is mint két főtt tojás és hasonlók most nem tudnak meghatni, mindegy most morgós kedvemben vagyok.
A közepes americano, ami mindenhol máshol félméteres poharat jelentene, és nekem pont arra lenne szükségem, itt valami béna kétdecis bögre.

Az Earth Cafeban valami rettenetes avokadós piritóst kapok, de mindegy ez itt nem a gasztronómiai élményekről szól.

Eléggé elkeserítő megbeszélés zajlik, folyamatos üres ígéretek, nem történik semmi, és csak a nehézségeket látjuk.
Valamiért azt gondolom, hogy majd jobban leszek a Colombus Circle-nél, de ez egy hülye ötlet volt.
Sehol semmi értelmes.
Végül egy Pain de Quotidienben valamennyire megnyugszom, főleg a finom, forró ginger-lemon szettjüktől.

Egy kissé magamba zuhanva sétálok az utcán, el innen erről az unalomig ismert lehasznált környékről, ez ilyen sokadszorra már nem ad semmit, milyen szomorú ez. A Central Park is olyan üres, de valószínűleg inkább én vagyok depressziós a rám nehezedő óriási tehertől és reménytelenségtől. 

Irány a busz pályaudvar, a szakadt Starbucksban valami takarmány kávé mellett sikerül egy-két hatékony levelet megírnom, amitől jobbra fordulnak a dolgok, például a helyszínük motivációját visszatornázom, legalábbis egy kedves levélben megnyugtatnak, másnap reggel pedig be is jelentem hivatalosan és ez egy nagy lépés végre előre.