Eggyel nehezebb menet volt az éjszaka, fura New Yorki hajnal, amit imádok, mert soha nem vagy egyedül, egész Budapest már ébren van és zsong a világhálón csak döntés kérdése, hogy félálomban zombie üzemmódban bekapcsolódsz-e egy pillanatra.
Újra a buszon befelé, 11-kor van egy találkozóm Upper East Sideon egy kávézóban, amit véletlenül pont ismerek. A tegnapi alkufolyamat nem sikerült jól, de nem adjuk fel, befeszült mindenki.
Most pedig valamit ki kell találni, hogy beinduljanak a dolgok, mert nagyjából minimális eredményt (se) értünk el az eddigi tevékenységgel.

Helyszín majdnem van, a kiállítók pedig remélhetőleg ennek függvényében jönnek majd.
De most úgy érzem bátran kijelenthetjük, hogy kitört rajtam a jetlag.

Beérkezem, eléggé magam alatt vagyok, szétfagyok mindenhol, nem értem a subwayben hogy lehet ilyen hideg.
Hamar eljutok a 96. utcához, egyből bevetem magam egy kávézóba Filicori Zecchini, egy americanot kérek, fura, hogy itt így hívják, valamint egy ehetetlen croissant, esküszöm az aluljáróban finomabb lett volna.

Ezen kívül ehettem volna nulla százalekos görögjoghurtos müzlit vagy valami rettenet süteményt. Egy fánkkal jobban jártam volna, a kamu egeszséges megoldások, úgy is mint két főtt tojás és hasonlók most nem tudnak meghatni, mindegy most morgós kedvemben vagyok.
A közepes americano, ami mindenhol máshol félméteres poharat jelentene, és nekem pont arra lenne szükségem, itt valami béna kétdecis bögre.

Az Earth Cafeban valami rettenetes avokadós piritóst kapok, de mindegy ez itt nem a gasztronómiai élményekről szól.

Eléggé elkeserítő megbeszélés zajlik, folyamatos üres ígéretek, nem történik semmi, és csak a nehézségeket látjuk.
Valamiért azt gondolom, hogy majd jobban leszek a Colombus Circle-nél, de ez egy hülye ötlet volt.
Sehol semmi értelmes.
Végül egy Pain de Quotidienben valamennyire megnyugszom, főleg a finom, forró ginger-lemon szettjüktől.

Egy kissé magamba zuhanva sétálok az utcán, el innen erről az unalomig ismert lehasznált környékről, ez ilyen sokadszorra már nem ad semmit, milyen szomorú ez. A Central Park is olyan üres, de valószínűleg inkább én vagyok depressziós a rám nehezedő óriási tehertől és reménytelenségtől. 

Irány a busz pályaudvar, a szakadt Starbucksban valami takarmány kávé mellett sikerül egy-két hatékony levelet megírnom, amitől jobbra fordulnak a dolgok, például a helyszínük motivációját visszatornázom, legalábbis egy kedves levélben megnyugtatnak, másnap reggel pedig be is jelentem hivatalosan és ez egy nagy lépés végre előre.

04.25. Bécs

Aludni? Minek?
Indulás 2:15-kor ismét a bécsi reptérre, hardcore megoldások, amelyeket egyszerűen képtelen vagyok előre látni. Szóval szivacsaggyal ülök itt 6:17kor az út legelején, na majd most talán megtanulom.

Három kávén vagyok túl, kettő a benzinkutaknál, egy pedig itt a reptéren, americano, hogy szokjuk, amit szokni kell.
A bőröndömből kipakoltattak dolgokat mert 24,5 kiló nem lehet csak 23 de legalább ott már engedékenyebbek voltak.
Na most meg mar pakoltgatnak Group 1 stb értelmetlenül, hiszen mindenki egy, és alapvetően nem túl nagy repülőbe megy.

Az utat totális ájultságban töltöm, ez a Düsseldorf azonban elképesztően szép hely, ahogy landolunk látom, minden zöld.
A hülye transfer szokás szerint megint idétlen, egy karámban találom magam hirtelen se ki se be, sehol egy shop, valami béna büfé van egyedül.
Na tudtam, hogy idegbetegek lesznek itt, amikor nincs boarding passom, de óriási káoszban bejutottam a belső bugyorba, innen már csak egy ugrás a repülőgép.
Persze itt meg már csak egy szar automata van meg se nézem a tartalmát, vettem valami borzalmas belgacsokis kamu mandulát, de ehetetlen. Hiába az unalom és a fáradtság nem jó evés tanácsadó.

Eltelt az út egyik ájult álomból a másikba esve, a beengedésnél még soha nem kellett ennyit várni, hat különböző fázisú és funkciójú sor...

majd örömömben sebtében vettem sim kártyát, meg bagelt meg kávét és boldogan szusszantam újra netkapcsolattal a Newarki reptéren, majd taxival nekivágok a fő szálláshelynek, ami kint van Suffernben, kb. 1 órányira New York Citytől, de meg kell még emésztenem a 160 dolláros viteldíjat basszus, nem baj, elengedtem. Szerintem ez a szakadt Ford önmagában került 160 dollárba, kis túlzással. De az a vastag ragasztó mire kellhet neki?

Közben valahogy pozitív gondolatok uralnak el, magam sem értem, érzem a várost, itthon vagyok.

Imádom a reptéri sprinteket és ezúttal Amsterdamban lehetőségem nyílik az A terminálról átrohanni az F-re, még nem jártam így, szinte egyszerre a reptér két végében, és tényleg lenyűgöző, hogy fél óra elteltével is még futok a mozgójárdákon. Az automata útlevélellenőrző belassítja még jobban a rendszert, és akkor oda is megyek a reptéri személyzethez, kérem, nekem short transferem van, vagy, hogy is hívják ezt - pár éve már megtanultam, amikor Ausztráliából hazajövet körülbelül 5 percem volt átszállni Dohában és rámtették a kitüntető cimkét. 

De teljesen feleslegesnek bizonyul egyébként a sietség, szépen ott sorakoznak a Nairobi feliratú képernyő alatt az immáron nagyrészt afrikai utasok. Izgalomnak nyoma sincs, helyet foglalok, még tölteném egy kicsit a telefont, persze egyik konnektorban sincs áram, néhány körülöttem ülőt felvilágosítok erről, akik elégedetten töltik a semmit, pedig ha nem szólok, lehet, hogy tényleg feltöltődött volna a telefonjuk, na félre az idétlenkedéssel, beszállás következik, hát ez a KLM nagyszerű légitársaság, de az ülések ezúttal is igencsak szorosan sorakoznak, ebben a fura csőben, hogy fogok kibírni ilyen sok időt, mindig lenyűgöz saját vakmerőségem a nagy utak előtt. 

Nem részletezem milyen szörnyen nehezen telik a 8 óra, ami rám vár, de egyszercsak megérkezünk, következik a beengedési procedúra, vízum, viszont az ügyintéző megdöbbentően aranyos, még mosolyog is például, körülnézek, hogy ezt mindenki látja-e, de az utasok magukkal vannak elfoglalva. 

A következő percben már helyi bajtársammal és segítőmmel zajlik a pénzváltás, helyi telefonkártya vásárlás, kissé szétesett állapotban vagyok, de szerencsére gondoskodik arról, hogy ne essek még tovább szét. Taxi és irány a szállás, rendkívül egzotikus, autentikus, pont jó. Az afrikai szúnyogok meleg és belsőséges szeretettel üdvözölnek, mondanom sem kell, hogy semmilyen előzetes gyógyszert nem szedtem be, és oltásokkal sem rendelkezem. Nem vagyok oltás ellenes, csak valahogy hirtelen dőlt el a kijövetelem, mondhatni világgá mentem egy pillanatra, de most csak átmenetileg. 

Gyorsan bevetjük magunkat a szintén már-már túl autentikus helyi kocsmába, igazán kedvelem a felső villanykörte megvilágításokat, érkezik a méltán híres Gilbeys gin helyiesített változata, nevezhetjük petróluemnak is, ha az ízéhez közeli asszociációt kell keresni. Nem, szó sem lehet dupláról, de aztán a szimplán kívül még egy szimpla lecsúszik, így is még jobban jártunk.

Irány most már az alvás, valahogy berendezkedem, körülvesz az első afrikai éjszaka, nem megy egykönnyen, kissé túl gyorsan zajlottak az események, hajnali 5-kor indulás Budapestről, Bécs, reptér, Amsterdam... és már itt is vagyok a kenyai sötétben, szóval próbálok megbarátkozni a körülöttem lüktető újszerű, izgalmas élővilággal. 

Egyszer csak arra ébredek, hogy az arcom bedagadt, a szám fel, a szemem úgyszintén, tükörbe pillantásnak semmi értelme, nem is teszek ilyet, de érzésre igen durva a helyzet. Pontosan tudom, hogy ez semmi, aludhatnék is tovább, azt is tudom, hogy tökmindegy mit gondolok erről, mert most éjszaka van és legjobb, ha reggel lesz inkább mielőbb, amikoris a dagadt fej már mit sem számít, történt már ilyen mindenkivel. 

Végre reggel, egyszerűen elképesztően szépen néz ki a ház belső udvara, gyönyörű fák, növények, de nem az a turistás-kertes-szállodás bénaság, amit még a legjobb helyeken is megszokhattunk, hanem igazi, amikor csak úgy van, persze gondozott, de mégis úgy önmagának kialakítva, semmiféle látvány hatásvadászat nem rakódik rá pluszban. 

Jöhet a reggeli, ahol idejekorán megtanulom, az nem úgy van, hogy a kávét majd kihozzák, amikor te óhajtod, mindennek meg van a sorrendje és mindez teljesen más ritmusban, mint ahogy gondolnád. Első nap még lassúnak tűnik, de aztán megszokom. Érkezik a gyümölcs, banán, papaya (tudom, hogy nem az van a képen, hanem dinnye), ezután pedig jön a kávé, jön tojás, valamiért rántottának kérem, szóval kicsit furcsán néz ki, de különben teljesen korrekt, étványam nem sok van, az egyik szemem alól még mindig nehezebben látok ki, de ki törődik ilyesmivel, itt vagyok Nairobiban, lássuk a várost. 

Belevágunk, megyünk az utcán, igen ez Afrika, mások az utak, mint megszoktam, de izgalmas és érdekes, és jó az emberek között gyalogolni, felfedezni a helyeket, belenézni a szemükbe, vagy csak úgy simán menni céllal vagy anélkül.

Negyedszer vagyok Afrikában, először Egyiptom, majd Marokkó, aztán végre egy autentikus élmény Szenegálban, és most ez, de mindig lenyűgöz az itt élő emberek szépsége, az igazi, lüktető élet, áradó energia, és jófajta izgalom, ami körülvesz. 

Ilyen-olyan helyszíneket nézünk, kávézók, cukrászdák, éttermek, plázák, mindenfélét felfedezünk, a legkevésbé sem csak turistáskodni jöttem, céljaim vannak, két projekt kapcsán is körül kell néznem, sőt nemsokára egy találkozóm is kezdődik, nem is akárkivel, Kenya egyik menő gasztro celebje fogad, persze előtte minden szépen le lett egyeztetve hangsúlyoznám, kinti segítőm közreműködésével. 

Jöhet az első ebéd, a város egyik nagyon jó indiai éttermében kikérek egy - mi mást - Black Dahlt kérek, igen nehezen fogy el, pedig nagyon finom, de most így hirtelen nem tudok egy ekkora kondér ételt leküzdeni.

Még megnézzük a környékbeli street food sort, kedvesen mutatják a menüt, nézelődöm, mindenkinek megígérem, hogy mindjárt visszajövök és eszem, de végül továbbállunk. 

Este Nairobi legjobb etióp éttermében az Abyssiniaban egy szuper autentikus, fantasztikus helyen etióp palacsintát vacsorázom. 

Két nap Nairobiban hirtelen sokmindenre elég is, tovább állunk Mombasába a helyi repülőjárattal, egy óra alatt ott is vagyunk.

Kicsit meglepődöm, hogy ilyen melegben találom magam, igazi trópusi levegő, pára, az az igazság, hogy én ezt imádom valahogy, emlékszem, amikor St. Martinra érkeztem ott is ledöbbentettem az amerikai rokonságot, hogy mennyire jól érzem magam a számukra fullasztó levegőben. 

Már besötétetedett, mert itt mindig fél7-kor sötétedik, lévén az egyenlítőn vagyunk, nincs naplemente változás, kiszámíthatóság van. Sűrű az este, jönnek-mennek körülöttünk, majd érkezünk a szállásra ismét, ez jobb is, mint a Nairobi volt és hál istennek a szúnyogok ott is maradtak, ahol voltak, bár másnap már jobban felvettük a harcot ellenük, kémiai úton elsősorban, valamint én például (kis útmutatás után) találtam egy hálót az ágyam felett, amelyet elégedetten magamra is húztam, nem gondolván bele mi mindent tartalmazhat, mert például levegőt nem sokat, de nem volt baj, legalább nem dagadt be a pofám újra.

Szóval még este meg kell nézni a partot is, hát, csak annyit érzek és látok, hogy valami egészen döbbenetes, fehér homok, érintetlen part, pálmafák, nem is tudom, itt vagyok a világ végén a világ közepén, a világ legszebb helyén. 

 Másnap ugyanez világosban.

A szobámban van légkondi, szóval kicsit normalizálom a helyzetet, de a magam részéről inkább töltöm az éjszakát izzadságban, mint egy zúgó légkondival, szóval a nagy döntés megszületik, ha már Afrkába jöttem, éljük meg a meleget. 

Másnap elindul Mombasa felfedezése, tuktuk, kávézók, ilyen-olyan termek, helyszínek miegymás, part, víz, táj, még egy táj, az is táj, viccelődés, de milyen táj már. Olyan, amilyet még nem láttam. 

A fehér homok csak úgy vakít, rikít, nem vagyok túlöltözve, a nap ellen például semmit nem készültem, most így utólag ezt már máshogy csinálnám, de nem történt egyébként semmi vészes, csak az immunrendszeren nem segít az enyhe napszúrásos állapot, na.

További kávék, és ilyesmik, jövünk-megyünk, kis pihenés, majd másnap autóbérlés, még merészebb úticélok, egy fantasztikus fesztivál helyszín a Kilifi New Year, mintha álmodnék, a tökéletes hely. Végre láthatom közelről az afrikai tájat is, falvakat, az utak mentén sorakozó ültetvényeket, csak szívom magamba a látványt, még mindig nagyon bejön részleteiben és egészében is. 

Utolsó napunkon jön még egy városnézés, kókuszvíz és maniókachips a helyiek kezéből, idő előtti és aktuális kultúrális terek, fűszeres kávé, kis pihenés még délután, este indulunk vissza Nairobiba. 

Késő éjszaka van, mire visszaérek Nairobiba, este még egy helyi buliban potyautaskodom egy sort, zene, tánc, whisky, szúnyogok, háló, zavaros alvás, de a szervezetem megszokta, nem is igényel többet 2-3 óránál. Másnap a nagy ijedtségre legyűrök a Java kávézóban egy elképesztő csokitortát, amelyhez foghatót nem is tudom mikor ettem utoljára.

A hetet végül egy alapvetően enyhe, de azért ijesztő megfázással zárom, csúnya köhögéssel, úgyhogy kimaxoljuk a gyógykezelést, a koronát itthon teszem rá, de szerintem csak elég, ha nem hülye az ember, például védekezik a nap ellen, nem kapcsolja be mondjuk egyáltalán a légkondit, a szúnyogok ellen is védekezik valahogy, meg mondjuk időnként azért alszik, bár ezzel kapcsolatban nem sok a szabad döntés.

Eltelt tehát, és indulok haza következő hétfő hajnalban, a hazaút csak Ausztriától válik horrorisztikussá, Afrikától Afrikáig valahogy minden sokkal simábban ment, de miért is? Csodálatos egy hét volt, nehéz lesz elfelejteni, szóval inkább nem is fogom. 

A szombat ugyebár speciális nap itt Tel Avivban, péntek délután csapódnak a redőnyök és zár be minden, de igazából kicsit városrészfüggő is, mert a tengerpart környékén rengeteg bár nyitva és hatalmas társaságok üldögélnek és iszogatnak, szórakoznak. 

Reggel fogom magam és kimegyek futni a tengerpartra, nem is hiszem el mennyire lelkiismeretes vagyok, egyébként annak ellenére, hogy a nép viszont kivonult és sétálgat, szóval némileg kerülgetni kell őket, egész kellemes szóval ez most nem zavar. 20 perc futás összesen, majd valamint torna, és újjászületve visszatérek. Ha nem bújkálna bennem hetek óta ez a hülye téli megfázás, torokfájás, ilyen kitörni és legyőzni képtelen formában, akkor azt mondanám tényleg remekül érzem magam, de ez nem így van, mert a jégverem lakás újra és újra próbára teszi az immunrendszeremet. Azért van hideg, mert a lakásokban nem fűtenek, vagy csak nagyon bénán, mondjuk van egy légkondi, amit meleg levegőre lehet állítani és ennyi. Arra az egy hónap télre minek is. Végülis nem kalibrálhatják arra a várost, hogy én pont ekkor jövök ki. 

Ezután séta, kávé, nézelődés, ebédvásárlás, majd elmegyünk újra a házi garázsvásárba, a város másik végébe, és aztán ott is töltjük a szombat estét, ilyen magunk generálta szolid házibuliban. 

Másnap a vasárnap ismét futással kezdődik, ezúttal üres a part, mert itt a vasárnap munkanap. Kimegyek a Carmel piacra, ahol az emberben tudatosul mennyire béna helyen tengeti élete nagy részét, miközben ilyen alapanyagok, zöldségek, fűszerek is játszhatnák a főszerepet.

Meglátjuk, majd mire jutunk. Egy autentikus venezuelai street foodosnál letolok egy ilyen gluténmentes kukoricalisztes-csirkés valamit, amúgy nagyon finom, megcsodálom a félig megpucolt gránátalmából kirakott falat és aztán húzok tovább a találkozóimra. 

Egészen alternatív programban van részem ezután, a Dizengoff toronyba felmászunk spontán egy kávéval a kezünkben és ott megcsodálhatom a kilátást egész Tel Avivra. Nem vagyok kifejezetten egy kilátás-fetisiszta, de ez tényleg menő. 

Utána hazatérek, próbálok nem lebetegedni, befűtök, de az meg kifújja a szemem, a következő találkozóm pedig este fél10-kor van, mégpedig hivatalos meeting, igen, vasárnap este. Naivan beállok egy buszmegállóba és várom a buszt, fél óra után feladom és irány a taxi, egy Grinberg nevű helyen van a megbeszélés, hát ez most kivételesen nem lett a kedvencem.

Hazatérés után, hogy finoman fogalmazzak kissé kutyául érzem magam, fázom, fáj a torkom, fáradt vagyok, ilyenkor persze az elalvási procedúra is nehezebb. 

Ismét a hajnali Wizzair járattal utazom Tel Avivba, ez valami kötelező önkínzás. Mivel egy hónapja már végigcsináltam, tudom, hogy kell jobban, hogy kell másként, lássuk a második menetet. És valóban legyőzöm az akadályokat, a cél, hogy ne olyan jetleggel érkezzek Tel Avivba, mintha mondjuk Ausztraliába mentem volna. Mert ugye fél 3-kor kell kelni, a Wizzair többször figyelmeztet, hogy 2 és negyed órával előbb legyek kint, persze az online becsekkolást nem szorgalmazza, jól jön nekik az a kis plusz bénaság majd cashben törlesztve a helyszínen.

A járat szépségeit nem is ecsetelem, szinte kötelező a fél órás csúszás, az emberek nem ülnek le, túl sok a csomagjuk, képtelenség rendbeszedni őket, a stewardesek rutinosak ugyan, de ennél az indulásnál is már a sírás szélén állnak. 

Tel Avivban elképesztően zökkenőmentes az érkezés, a csomagom ezüsttálcán pörög ki az elsők között, előte útlevél-vizsgálat, éppen előttem nyitnak meg egy új ablakot és már mehetek is. Kicsit rosszul esik ugyan, hogy kér egy másik fényképes igazolványt is biztos, ami biztos, a 9 év az 9 év, amennyi ideje készült az útlevelem és közben áthaladtam a nem egy mai csirkeség felé vezető választóvonalon, ezt csak az érti, aki átélte, de persze még nem gondolnám magam öregnek, kicsit furcsa is, hogy észreveszik a különbséget. Égre emelt szemekkel drámai hangsúllyal mondom, hogy hát igen azon a képen még fiatal voltam! A határőr (kb. 25 éves srác) elmosolyodik és jó időtöltést kíván. Kijutok a reptérről, belevetném magam az infrastruktúrába, semmi nem elég egyértelmű, de érdemes sodródni az eseményekkel. A vonat nem arra van, hanem a másik irányban, a közlekedési infopontnál ne akadékoskodj, hogy hol szállj majd le, megkérdezed az állomáson, persze, itt tudsz tölteni az utazókártyádra, de  akkor most tényleg kell-e, mert van még 27 shekel rajta, jó, akkor nem, az soknak tűnik, meg aztán az izraeli telefonkártyát sem itt veszem meg végül. Ja, azt mondják a vonaton van wifi, de ezt ne higgyük el senkinek, a wifi látszata van legfeljebb, de nem baj, mert enélkül is haladok befelé már pillanatok alatt. 

A vonaton egy kedves nő lenyűgöző mosollyal megkér, hogy tartsam szemmel a csomagját, majd visszajön és hátra se nézve legyintéssel köszöni meg, én ugyanúgy viszonzom, szeretettel, egy hullámhosszon. Haladunk, leszállok, kicsit megtépázott a város, de mint megtudom előző nap hatalmas vihar volt, olyan, hogy leszállni se tudott volna a gépünk, hát mit ne mondjak ezért hálás vagyok, hogy nem kellett ilyesmit átélnem. 

Mielőbb nekikvágok a Tel Aviv-i teendőknek (rám nem jellemző módon beosztva mindent előre), találkozók egymás után. A csodálatos napsütésben vonulok végig a városon, az utcákon, az elérzékenyülést megtartottam az első érkezésnek, most itt erről nincs szó, de szívódik fel bennem ez a sok energia, ami itt van, ami élteti és mozgatja ezt a várost. Egy színes fal előtt próbálok ügyetlenül szelfizni, egy bácsi rámszól, hogy tessék már mosolyogni, hát ez nem igaz milyen fejet vágok, mindezt persze nem értem szó szerint, de világos, hogy erről beszél. A mosollyal sem sikerül a selfie, de nem is baj, legalább megpróbáltam.

Első találkozóm a Makersben zajlik, ez olyan, mint egy növénybolt, vagyis az is, nemrég nyílt, de közben kávézó.

Tulajdonképpen ennyi a kínálat, illetve ilyen kerámia workshopokat tartanak, de végtelenül jófejek, közben a találkozókon szakadatlanul nyomom a projektem szövegét, mindenkit befűzök, meggyőzök, hogy aztán haladjunk tovább az úton, és ha sikerült nyomot hagynom magam után a sok őket érő egyéb impulzus között, akkor talán visszatérnek. Ez így megy, teljesen máshogy, mint máshol. Nincs korrekt út, nincs olyan, hogy persze, hát hogyne válaszolnék, hiszen írtál, hát hogyne reagálnék, hiszen kerestél. Nem, ezt felejtsd el, teljesen más a logika. 

Átugrunk egy másik helyre, egy szendvicseshez, magyarázom a koncepciót, közben kapok egy datolyát, de talán nem azért, hogy végre fogjam be a számat, hanem mert annyira szuggesztíven magyarázom, hogy nem kell ám  a feketének feketének lennie, lehet sötétbarna, mint például a datolya, na és a végszóra érkezett a falat. Gondolkodnak persze, kitalálnak valamit, fekete kenyér, miegymás, mindenképpen jelentkeznek! 

Jövünk-megyünk, kávézunk, este 7-kor pedig a Kiosko nevű helyen találkozunk egy másik kedves segítőjelölttel, fantasztikus amúgy, és a hely is, de szinte minden hely, pont olyan, amilyennek lennie kell, pont nekem tetsző stílus.

 Sikerül nagyon jól aludnom, ami a mínusz 7 órányi alvásmínuszomat kicsit segít visszadolgozni. 

 Pár napja mondta valaki, hogy ó, hát itt Izraelben teljesen máshogy értelmezik a találkozókat, mint nálunk - azaz simán belefér, hogy fél órát, órát késel, jobban teszed, ha előtte rászólsz a másikra, hogy na, akkor ugye ott és akkor, ha odaérsz jelzed, hogy ott vagy, sőt már ki is rendelted a kedvenc italát, na és akkor jó esélyed van, hogy megjelenik a másik. Erre mondtam, hogy ó, én biztos, hogy ilyet nem tennék, én pontosan odamegyek minden találkozóra, sőt még előbb is, hiszen nem is tudom pontosan hol van a hely, jobb arra rákészülni.

Ezen a napon azonban bebizonyosodott, hogy ez nem így megy, mert a naptáram a 10 órás találkozót átkalibrálta 11-re, mintegy okosan és önjáróan aktualizálva az időt az izraeli számításra, úgyhogy fél11-kor derült ki, hogy 10-kor van a találkozó, a másik fél rugalmasságát ezzel próbára tettem kegyetlenül, de végül jól sikerült. 

Az ezt követő találkozómon pedig teljesen rossz helyre mentem, egy nemlétező kávézóba, szóval újratervezés után sikerült ismét fél órát késnem, de itt legalább nem a másik fél jelezte a tévedésem, hanem én.

Szóval úgy tűnik, a szabály az szabály.

A nap lezárásaként pedig az este 8 órás találkozóm rámcsörög, hogy már 7-kor ott van, úgyhogy taxi ismét, rohanás, majd a jelenleg tök üres leendő helyszínünkön eltöltünk 1-2 furcsa órát. Még hivatalosak vagyunk egy üzbég buliba, de kicsit későn érünk oda azt hiszem, legalábbis nincs ott senki, szóval hazasétálunk a város másik végéből, utána se számoltam, de biztos, hogy volt vagy 8 kilométer.  

Napok óta kísértett ez a Blatage fekete-fehér kávézó, de valahogy ellentmondásos információk vannak a térképen.

Viszont ma mégis elhatároztam, hogy elmegyek oda, hiába az elrettentő útvonal, az egyik például egy vonat lenne, ráadásul többféle címet írt a térkép, ezek közül az egyik a folyó közepén van a vízben, annak nem dőlök be.

A három átszállásos metróvonalat választom, megyek rendületlenül, mint kés a vajban, csak előre. Kínai kollégám még odabökte búcsúzóul, hogy: “nem ott van”, de én csak annyit mondtam, jó akkor köszi, és magamban tudtam, hogy nem baj, úgyis ott van, majd én azt megtalálom.

Kőbányai lakótelepszerű negyedben szállok ki a sok-sok átszállás után, elhatározásom soha nem volt még ennyire szilárd. Másfél kilométert kell még gyalogolni, nem baj, közben érdekes bádogviskók mellett haladok el, errefelé páran nemet mondtak a civilizáció csalóka hívószavára.

Lassan megérkezem, persze sehol semmi, nézegetem a gyanúsan menő helyeket, van valami Waterhouse szuperdesignos fogalmamsincsmi, nem tudom eldönteni, hogy ez egy fürdő vagy fürdőszobakellék bolt, mindenesetre bemegyek és a rendkívül trendi ám legkevésbé sem segítőkész pultosnak felteszem a kérdést, hogy hová tette a fekete-fehér kávézómat.

"Itt nem volt ilyen és most sincs" mondja valamilyen nyelven gesztusokkal, majd hozzáteszi vigasztalólag, hogy sok étterem bezárt errefelé.

Tanácstalanul állok, képzeletbeli ballonkabátommal a karomon, majd megszégyenülve visszafordulok és bár próbálok "nem baj, erre is jártam legalább" hangulatban visszatornázni magam a korábbi tettrekész hangulatba, de nem nagyon megy. Betérek egy gyümölcsöshöz, ahol veszek egy ilyen vegyes gyümölcsválogatást, de hiába az egzotikus felszín, 3-4 falat után 80%-ban kizárólag primitív sárgadinnye van benne, ez itt már annyira közönséges gyümölcs, hogy érdemes tömőanyagnak használni. 

Fogy az idő, és a fejemben egyre élesebben előjön a két nappal ezelőtt látott rókamintás pulóver, amellyel most majd megvigasztalom magam, de persze minden metróból valami rossz kijáraton jövök ki, amit egyébként megszoktam és nulla feszültséget okoz, most csak a további időveszteség zavar, meg, ami azt illeti kicsit kezdek elfáradni is, végülis 3 órája mászkálok megkergülten a városban mindenféle értelmetlen céloktól vezérelve. 

A rókás pulóvert végül nem tűnik mégsem olyan jónak, úgyhogy otthagyom, viszont még mielőtt a munkába térnék, ennék gyorsan valamit a fantasztikus foodcourtban, amit találtam két napja, most hirtelen értelmetlen zsibongó káoszként fogad, ha nincs időd, itt nem lehet dönteni, a bundázott rákkal próbálom megúszni a döntést és olyan is lesz az eredmény 90% bunda, 10 % rák páncéllal és fejjel benne, lehetetlen elfogyasztani normálisan, felmerül a gyanú, hogy esetleg páncéllal kéne?  Megpróbálom, de kis híjján megfulladok, úgy érzem magam, mint Mr. Bean, annak is volt valami jelenete, hogy héjjastúl evett meg valami egzotikus lényt, de én ennyire nem lehetek béna. Dehogynem. Ezután már csak sodródás az eseményekkel, ügyetlen eljutás A-ból B-be, ilyen csak ez a nap. 

Egyre szégyenteljesebbnek tűnik az eddig elfogadott szürreális reggelizőhely, tényleg borzasztó dolgokat eszem és iszom ott, a döntés pedig nagyjából 20-25 percet vesz igénybe, hogy melyik rózsaszín, fehér vagy más színű űrlényt válasszam. A teában főtt tojás pedig bárhogy erőltetetem nem tűnik nap mint nap komfortos megoldásnak. 

Így az egyik reggelink után sunyin eloldalgok egy új helyre, amelyre eddig senki nem volt hajlandó eljönni velem, és egy korlátolt európai számára a turista létből kiszakadva, a hétköznapok szintjén is értelmezhető reggeliző kánaánt találok, Wagas, nagyon jó kávé, szendvicsek, befogadható típusú ételek és italok, reggelire pont jó. Most csak egy kávét iszom. 

A koradélutáni munkakezdés előtt viszont egy igazi feketepályás autentikus, a legkevésbé sem barátságos kínai éttermbe ugrunk be, szokásos ötlet és időhiánnyal küzdve, már előre félek, mint fogunk viszontlátni a tányéron, mert, hogy a képeken sugallmazott ételekkel általában nincs köszönőviszonyban sem az, amit végül kapsz. Most azonban szerencsénk van és egy kiváló mogyorós csirkét eszünk, a hozzáadott színtelen levet a magyar ember próbálja feldobni az erőspistának betudható itteni chilis-szezámos pasztával, egy kis barnás ecettel, de kiderül, hogy a színtelen formában még elviselhető íz ezekkel megbolondítva ehetetlenné válik. 

Viszont továbbra is jól megy a közeg befogadása, metrón, utcán, üzletekben, nézek, figyelek, látok, érzek, és szinte 100 százalékig jó érzéseim vannak csak, imádom a sok újdonságot és furcsaságot. 

Másnap a szinte rutinná vált program mellett délután szerencsém van és nyitva találom a bárt, ahol fekete Kraken rumos fagyit lehet kapni, ki is kérek egy adaggal, nagyon kellemes, még ha rá is folyik a kezemre útközben a fekete massza.

A metrón nem azt mondom, hogy sokan, hanem egyszerűen mindenki 100-ból 100 ember, korosztálytól függetlenül a kisebb-nagyobb mobilját nézi meredten, ilyenkor egyenként végignézem mi-mindent néznek, persze a privát szférájuk durva megsértése nélkül, videók, játékok, hírek - most ezzel tudom, hogy nem mondtam túl sok érdekességet.  

Este az eddigi legjobb éttermet megtaláljuk, 我是主饺 Jiaozi In Spotlights, ahol tényleg minden fogás kiváló, a környezet is szép és tiszta.

Alapvetően egész jól kialakított rutinok mentén zajlanak a napjaink, de pénteken aztán a tettek mezejére lépek és Jing'an Sculpture Parkba elmegyek még délelőtt, hogy megnézzem az ott található megfelelően furcsának ígért szobrokat, majd fél óra gyaloglás után el is jutok, kicsit rögös úton, partmenti épitkezéseken átverekedve magam. A modern művészeti szobrok vegyes érzéseket váltanak ki belőlem, természetesen érdekesnek találom őket elsorban, de nem állítom, hogy mindent értenék belőlük. A híres, és éppen a mai napon itt Shanghaiban felállított Selfportrait of a Dreamer fehér széken lebegő űrhajóssal egyébként egész jól tudok azonosulni, de például az újrahasznosított biciklialkatrészekből kreált viziszobrokon még egy kicsit gondolkodonom kell. Az élményeket nincs időm elmélyülten feldolgozni, mert mennem kell dolgozni, viszont beülök az immáron kedvenc kávézómba és egy sütivel lefojtva ki is pipálom az ebédet, majd amikor végzek a munkával, hazafelé mint egy gyerek szabadon mászkálok, ide-oda, letérek az útról, kikerülöm a jól bevált utszakaszokat, berohanok a Prada feliratú luxusplázába és kifigyelem az aktuális luxustrendeket. Előtte elhaladok egy bár előtt ahová behívnak, kapok egy finom jázminteát, nagyon kedvesek és jól érzem magam, hazafelé pedig még a metró melletti szupermarket is beszippant, ahol végre normális gyümölcsöket és zöldségeket találok és mindenből végre nagyon jót, mert errefelé, ahol a szállás van én nem találtam eddig normális boltot, bár tény, hogy mindig ugyanabban az óriásháztömbben körözünk, legalábbis én így élem meg.

Este egy új salátáshelyet kipróbálunk, hideg tészta és zöldségek, teljesen elégedett vagyok vele. 

Szombaton nekivágok újra a nagyvilágnak és elmetrózom a Shanghai Jewish Museumba. 

Kicsit zavaros fejjel ébredek, az elalvás nem ment egyszerűen, de már túl vagyok rajta. A szállodánkban a függöny szerencsére hermetikusan zár, szóval amikor azt hiszed hajnali 4 óra van, az éjszaka kellős közepe, akkor kiderül, hogy reggel negyed tíz mondjuk. A másik dimenzióbeli teendőimet elintézem, útjára indítom a dolgokat, még van 6 órájuk Magyarországon, hogy befogadják, felfedezzék, majd megcsinálják a dolgokat, amíg én alszom vagy mászkálok a városban. 

Kissé beleragadva máris a rutinba, nem feltétlenül miattam, mert én szívesen váltanék, lemegyünk a szokásos kínai reggelizőhelyre, ahol igazából nem lehet kijelenteni, hogy nincs választék, egyszerűen arról van szó, hogy az ételek 90%-ról fogalmam sincs, hogy az mi. Valahogy így lehetnek az űrlények is, amikor idelátogatnak a bolygónkra - most kezdem megérteni őket. Veszek újra egy teában főtt tojást, egy joghurtot és valami műzliszerűt, lefojtom egy kávéval - ennyit a reggeliről, szerintem elmondhatjuk, hogy eléggé szerényen élünk, mint a kőművesek, vagy nem tudom. Persze ehetném az 1 yüanos valamit is az utcán reggelire, de ott még nem tartok.

Délután 1-ig még nagyjából szabad foglalkozás, mert csak 2-re megyünk az ügynökséghez, előtte lemegyek még egyszer a kávézóba, csak, hogy történjen valami, de végül sikerül egy 40 percen át tartó háromfelvonásos drámát generálnom: egyrészt, mert veszek egy azonosíthatatlan fekete lyukacsos szivacsszerű valamit (étel),

és egy zsiráfmintás puffancsot (étel),

eközben kávét is kérek, de a kávégépnek éppen valami újratöltési 22 perces metódusába csöppentem, szóval várni kell. Amikor minden készen áll, hiába a modern berendezés és a 14 féle kávé, amit kérhetnék, egyszerűen nem tudunk dűlőre jutni, sehogysem értik, hogy melyiket szeretném, a tábla, amelyre pedig csak rámutathatnék, az nagyon magasan van, de mivel igazából fel sem néznek, hogy megpróbálják legalább a mutatóujjam irányát lokalizálni, ezért mindegy is. Bekapcsolódik néhány kedves kínai vendég a diskurzusba, hozzák a fordítóprogramjukat, amelynek designja egyébként lenyűgöző, de nem érti az sem, hogy mit akarok, mindenféle mást fordít, begépelni pedig nem nagyon lehet semmit, mert alapvető dolgok hiányoznak róla, mint például space vagy delete gomb, és ezt legyen ember a talpán, aki elmagyarázza.

Egyébként az alagsori hamisítvány kánaánban, ahol Tom Ford meg Ray Ban napszemüvegeket vehetsz, meg Gucci táskákat, egyébként nagyon szépeket, ott minden gondolatodat értik, azonnal kapcsolnak, hozzák elő még az adott színt is, amire gondolsz, pénztárca, aprótartó, hát persze, és nyílnak a hátsó ajtókon túli még hátsóbb ajtók és bugyrok, és táskák és zsákok, csodálatos kincstár, egyébként vicces és aranyos, persze kellőképpen erőszakos és rámenős eladókkal, a végén mindegyiket ál-sírásba borulva hagyjuk ott, annyira lealkudjuk (szerintünk) az árakat.

Szóval végül kapok azért egy kávét, egészen megfelelőt, és hát kellemesen el is ütöttem egy órát, barátkoztam, megpróbáltam vegyülni stb. 

Taxiba ülünk, majd nekivágunk az útnak, de előtte beiktatunk még egy gyors ebédet, egyébként kiváló helyre megyünk, valami minimál csirkés wrappel beérem, semmi dumpling, mert már a szótól is rosszul vagyok, ez mondjuk nem akadályoz meg abban, hogy majd vacsorára is a bevált dumplingot egyem, mértékkel, de ez nem az én döntésem, tulajdonképpen a társaság vegyes, néha nekem is kell alkalmazkodnom (tényleg csak néha), ez abban nyilvánul meg, hogy én méregdrága luxuskávézókba cibálom őket, ahol ők meredten néznek maguk elé és várják, hogy elmenjünk onnan, míg én vígan lubickolok és kirendelem hosszan, amit akarok, fotózom és becsekkolok. 

Az ügynökség előtt tehát eszünk, valamiért 30 percet kell várni erre a viszonylag egyszerű ételre, a többieknek úgy fogalmazok, hogy ilyenkor ilyen átok-vákuumba kerülünk, késésben vagyunk eleve és ekkor totális értelmetlen várakozást dob a gép a világ legegyszerűbb (de azért kellően hipster) büféjében. 

Szerintem, hatékony 3 órát dolgozunk, majd jön a nap fénypontja, metróval, átszállásokkal nyúzva a többieket elmegyünk a Starbucks Reserve Roasterybe, ami egy egészen döbbenetes hely, monumentális kirakat üzlete a Starbucks látványkávézónak, van benne óriási pörkölőüzem, baristasorok, pékség és minden, amit egy kávézóban látványszinten meg lehet valósítani. A tartalmat csak egy espresso és egy csokis párna szintig ellenőriztem, kifogástalan volt. Az utolsó centiméterig minden gyönyörű minőségi anyagból van, a falak, a székek az asztalok, döbbenetes a helyszín, nem is bírom ki és veszek egy nagyon szép bögrét, persze aztán kijózanodom, hogy én most tényleg egy Starbucks bögrét vettem, én, aki a Starbucks fölényes lehurrogója és az újhullám önjelölt éllovasa volnék... Kivéve, amikor elcsábít egy barnás-rezesfémes bögre, vagy mondjuk csak ott van wi-fi.

A többiek azért próbálnak jó képet vágni és tagadhatatlan, hogy ők is le vannak nyűgözve, persze ez nekik pont két percig elegendő élmény is lenne, nekem mondjuk kell fél óra vagy több. Ha egyedül lennék, szerintem vagy három órát itt töltenék, de ez nem így van, ezért a legnagyobb dugóban taxiba ülünk és visszaérkezünk a szállodába.  

Kicsit nehéz persze, hogy minden külső városnéző programot véres kizsarolás, sunyi hízelgés, valamint ál-lelkiismeretfurdalással kísért erőszakos körök kísérnek, de végülis megoldható, ha ez kell.

A reggelit igyekszem rutinból megoldani, de máris elbizonytalanodom, kipróbálnék valami újat, de konfliktusba kerülök önmagammal, mert a tegnap kiválasztott kedvenc kicsit nehéz és bizonytalan eredetű húsgombócot is tartalmaz, a többi süteményszerű lény viszont nagyon erősen idegen számomra, amivel persze semmi baj nincs - mondom hamisan, de amikor ott állok előtte nagy bátran, akkor mégiscsak keletkezik némi baj.

Érdekesség, hogy tegnap 38 RMB-ből reggeliztünk ketten, ma 64 RMB-t mondanak csak az én reggelimre, ami némi gyümölcsöt egy joghurtot egy kis kínai pogácsát és egy kávét tartalmaz, majd visszakérdezek és kiderül, hogy az egyiket duplán számolták, persze mindezt nyelvhasználat nélkül, szóval visszakapok huszonvalahány RMB-t, persze sehogy nem jön ki így sem, mert ez meg mintha túl sok lenne, de ezen már nem vitatkozom.

Szállodai szobámba zártan vasárnapi döglést csaptam ezután, de ügyesen váltottam is némi pénzt mielőtt elindultunk a délután 2 órás találkozóra, előtte pedig ebéd gyanánt bevállaltam - mint kiderült nagyon helyesen - egy utcai 6 RMB-s lepényt, amelynek tartalmát ugyan nem tudom megmondani, elsőre nem volt olyan jó, de aztán megszoktam. Ezen kívül vettem valami zöld kekszet, amely viszont lenyűgözően borzasztónak bizonyult. 

A délután két órás találkozó a Peet's Coffeeban zajlott, ami egyébként egy nagyon jó kávézó. Eleinte ilyen elátkozott jellegű bénázás zajlott, amikor nagy nehezen találsz egy asztalt, majd rájössz, hogy kint mégis jobb lenne leülni, aztán kiderül, hogy kint nem jó, mert valamit elnéztél, de addigra elfoglalják a nagy nehezen szerzett benti asztalt, végül valami hármas társasághoz odapofátlankodtunk asztaltársaságnak, én pedig szinkrontolmácsoltam, ami rendkívüli módon élesíti az elmét, nem hagy lehetőséget semmi másra, mindenféle külön síkokon történő okoskodásra, és érzelmi variációkra, szóval mérhetetlenül hasznos, ha újrakezdhetném az életem, akkor szinkrontolmács lennék, mert rájöttem, hogy EZ az a tevékenység, ami megfelelően lefedi az agykapacitásomat és ez most nem nagyképűség, csak ilyen intenzítás és elfoglaltság szinten érzem ideálisnak

A találkozó után emelkedett hangulatban és reményekkel gazdagodva távoztunk, végre egy jó kulcsszemély itt Kínában, majd elmélyült beszélgetésünk kellős közepén ott termett előttünk külön kérés és külön kisunyult, kikönyörgött, elszenvedett extra zarándokút nélkül a Jing'an Temple (templom), teljes pompájában, és, hogy a valósággal is megmaradjon azért egy józan láncszem erejéig a kapcsolatom: egy hatalmas pláza oldalában.

Be is mentünk, minden nagyon szép volt, hatalmas mennyezetig érő Buddha szobor, ahogy annak lennie kell, füstölők, egyszerűen fantasztikus volt. 

Viszonylag hosszan gyalogolva és metrózva önállóan visszatértünk a szállodába, majd némi pihenés után, bár külön vacsorázni nem nagyon akartam, de betértünk egy helyre, ami végre igazán jó volt, semmi szépítés, semmi diplomatikus közlés, egyszerűen finom (Jiaozi in Spotlights).