Ismét a hajnali Wizzair járattal utazom Tel Avivba, ez valami kötelező önkínzás. Mivel egy hónapja már végigcsináltam, tudom, hogy kell jobban, hogy kell másként, lássuk a második menetet. És valóban legyőzöm az akadályokat, a cél, hogy ne olyan jetleggel érkezzek Tel Avivba, mintha mondjuk Ausztraliába mentem volna. Mert ugye fél 3-kor kell kelni, a Wizzair többször figyelmeztet, hogy 2 és negyed órával előbb legyek kint, persze az online becsekkolást nem szorgalmazza, jól jön nekik az a kis plusz bénaság majd cashben törlesztve a helyszínen.

A járat szépségeit nem is ecsetelem, szinte kötelező a fél órás csúszás, az emberek nem ülnek le, túl sok a csomagjuk, képtelenség rendbeszedni őket, a stewardesek rutinosak ugyan, de ennél az indulásnál is már a sírás szélén állnak. 

Tel Avivban elképesztően zökkenőmentes az érkezés, a csomagom ezüsttálcán pörög ki az elsők között, előte útlevél-vizsgálat, éppen előttem nyitnak meg egy új ablakot és már mehetek is. Kicsit rosszul esik ugyan, hogy kér egy másik fényképes igazolványt is biztos, ami biztos, a 9 év az 9 év, amennyi ideje készült az útlevelem és közben áthaladtam a nem egy mai csirkeség felé vezető választóvonalon, ezt csak az érti, aki átélte, de persze még nem gondolnám magam öregnek, kicsit furcsa is, hogy észreveszik a különbséget. Égre emelt szemekkel drámai hangsúllyal mondom, hogy hát igen azon a képen még fiatal voltam! A határőr (kb. 25 éves srác) elmosolyodik és jó időtöltést kíván. Kijutok a reptérről, belevetném magam az infrastruktúrába, semmi nem elég egyértelmű, de érdemes sodródni az eseményekkel. A vonat nem arra van, hanem a másik irányban, a közlekedési infopontnál ne akadékoskodj, hogy hol szállj majd le, megkérdezed az állomáson, persze, itt tudsz tölteni az utazókártyádra, de  akkor most tényleg kell-e, mert van még 27 shekel rajta, jó, akkor nem, az soknak tűnik, meg aztán az izraeli telefonkártyát sem itt veszem meg végül. Ja, azt mondják a vonaton van wifi, de ezt ne higgyük el senkinek, a wifi látszata van legfeljebb, de nem baj, mert enélkül is haladok befelé már pillanatok alatt. 

A vonaton egy kedves nő lenyűgöző mosollyal megkér, hogy tartsam szemmel a csomagját, majd visszajön és hátra se nézve legyintéssel köszöni meg, én ugyanúgy viszonzom, szeretettel, egy hullámhosszon. Haladunk, leszállok, kicsit megtépázott a város, de mint megtudom előző nap hatalmas vihar volt, olyan, hogy leszállni se tudott volna a gépünk, hát mit ne mondjak ezért hálás vagyok, hogy nem kellett ilyesmit átélnem. 

Mielőbb nekikvágok a Tel Aviv-i teendőknek (rám nem jellemző módon beosztva mindent előre), találkozók egymás után. A csodálatos napsütésben vonulok végig a városon, az utcákon, az elérzékenyülést megtartottam az első érkezésnek, most itt erről nincs szó, de szívódik fel bennem ez a sok energia, ami itt van, ami élteti és mozgatja ezt a várost. Egy színes fal előtt próbálok ügyetlenül szelfizni, egy bácsi rámszól, hogy tessék már mosolyogni, hát ez nem igaz milyen fejet vágok, mindezt persze nem értem szó szerint, de világos, hogy erről beszél. A mosollyal sem sikerül a selfie, de nem is baj, legalább megpróbáltam.

Első találkozóm a Makersben zajlik, ez olyan, mint egy növénybolt, vagyis az is, nemrég nyílt, de közben kávézó.

Tulajdonképpen ennyi a kínálat, illetve ilyen kerámia workshopokat tartanak, de végtelenül jófejek, közben a találkozókon szakadatlanul nyomom a projektem szövegét, mindenkit befűzök, meggyőzök, hogy aztán haladjunk tovább az úton, és ha sikerült nyomot hagynom magam után a sok őket érő egyéb impulzus között, akkor talán visszatérnek. Ez így megy, teljesen máshogy, mint máshol. Nincs korrekt út, nincs olyan, hogy persze, hát hogyne válaszolnék, hiszen írtál, hát hogyne reagálnék, hiszen kerestél. Nem, ezt felejtsd el, teljesen más a logika. 

Átugrunk egy másik helyre, egy szendvicseshez, magyarázom a koncepciót, közben kapok egy datolyát, de talán nem azért, hogy végre fogjam be a számat, hanem mert annyira szuggesztíven magyarázom, hogy nem kell ám  a feketének feketének lennie, lehet sötétbarna, mint például a datolya, na és a végszóra érkezett a falat. Gondolkodnak persze, kitalálnak valamit, fekete kenyér, miegymás, mindenképpen jelentkeznek! 

Jövünk-megyünk, kávézunk, este 7-kor pedig a Kiosko nevű helyen találkozunk egy másik kedves segítőjelölttel, fantasztikus amúgy, és a hely is, de szinte minden hely, pont olyan, amilyennek lennie kell, pont nekem tetsző stílus.

 Sikerül nagyon jól aludnom, ami a mínusz 7 órányi alvásmínuszomat kicsit segít visszadolgozni. 

 Pár napja mondta valaki, hogy ó, hát itt Izraelben teljesen máshogy értelmezik a találkozókat, mint nálunk - azaz simán belefér, hogy fél órát, órát késel, jobban teszed, ha előtte rászólsz a másikra, hogy na, akkor ugye ott és akkor, ha odaérsz jelzed, hogy ott vagy, sőt már ki is rendelted a kedvenc italát, na és akkor jó esélyed van, hogy megjelenik a másik. Erre mondtam, hogy ó, én biztos, hogy ilyet nem tennék, én pontosan odamegyek minden találkozóra, sőt még előbb is, hiszen nem is tudom pontosan hol van a hely, jobb arra rákészülni.

Ezen a napon azonban bebizonyosodott, hogy ez nem így megy, mert a naptáram a 10 órás találkozót átkalibrálta 11-re, mintegy okosan és önjáróan aktualizálva az időt az izraeli számításra, úgyhogy fél11-kor derült ki, hogy 10-kor van a találkozó, a másik fél rugalmasságát ezzel próbára tettem kegyetlenül, de végül jól sikerült. 

Az ezt követő találkozómon pedig teljesen rossz helyre mentem, egy nemlétező kávézóba, szóval újratervezés után sikerült ismét fél órát késnem, de itt legalább nem a másik fél jelezte a tévedésem, hanem én.

Szóval úgy tűnik, a szabály az szabály.

A nap lezárásaként pedig az este 8 órás találkozóm rámcsörög, hogy már 7-kor ott van, úgyhogy taxi ismét, rohanás, majd a jelenleg tök üres leendő helyszínünkön eltöltünk 1-2 furcsa órát. Még hivatalosak vagyunk egy üzbég buliba, de kicsit későn érünk oda azt hiszem, legalábbis nincs ott senki, szóval hazasétálunk a város másik végéből, utána se számoltam, de biztos, hogy volt vagy 8 kilométer.