Az első néhány óra a metró felettébb nem hatékony és nem is túl sikeres kiismerésével telik, ami a New Yorki prekoncepciókból kiindulva nem tűnik logikusnak.

Mindenesetre végül megtalálom a szállást, egy végtelenül egyszerű és olcsón tartott szobákból álló ház, a legfelső szoba az enyém, amúgy teljesen rendben van.

Este elmegyek vacsorára a citybe a helyi menedzserünkhöz, az út mentén fiatalok iszogatnak, a fűben poharak és üres üvegek. Ettől függetlenül nagyon jól érzem magam, imádom ezt a brit stílust, a szövegeket, a falakat, az utcákat. 

2019.06.29. Szombat
Kissé zavaros fejjel ébredek, túl korán már megint, itt mondjuk egy órával kevesebb volt, az ilyen egy órákar ide vagy oda kiheveri az ember hamar, alszom is tovább amig emberi időben nem találom magam.
Elindulok reggeli kávéra a Local Hero nevű helyet szemelem ki, a kávém tökéletes a croissant azonban baklövés volt, puha semmilyen. Most mondhatnám azt, hogy itt nem croissant-t kell enni de ez baromság, ahol odafigyelnek rá ott jó várostól függetlenül.

Na most a nyelvi dolgokon csiszolni kell mert túl egyszerűen fejeztem ki magam, can i have es please lesz a nyerő valamint a thank you very much.

Elindulok egyelőre csak úgy, majd meglátjuk mi lesz.

Végig a Fulham Roadon, igen hosszú és nem túl ingergazdag séta, főleg ha azt nézzük, hogy tényleg végigmegyek, sőt Chelsea-n is, aztán le a Temze partra, egészen a Westminsterig. Néhány kincset találok azért, titkos parkokat, sok-sok madáretető egy fára zsúfolva és még sokan mások, és hát a várost élvezem, szívom magamba, ismerkedünk, kezet fogunk. Végülis rég láttuk egymást, 11 éve. 

Kicsit rámtör azért a fáradtság, szokatlanul meleg van, talán nem is egészséges a napon ennyit közlekedni, de én már edzettnek gondolom magam. Mivel körülbelül 10 km-t tettem meg, érzem, hogy most már meg kell pihenni, szóval beülök egy kávézóba, kinézem előtte, hogy ne hibázzak. Jó hely, jeges flat white, szokatlanul kedves és vicces pultos, kérek mellé egy kis pisztáciás sütit is. Nagyon meleg van. A pulthoz ülök egy kényelmetlen vas székre, de még ez is jól esik, a légkondi még jobban, értékelem a rámzúduló hűvöset. A mosdót feltétlenül ki kell használnom, ilyen ez az utcalét. Igen, Londont látni kell, érezni kell, meg kell adni az alázatot. Most nincs bennem erőltetett tenniakarás, kényszeredett cselekvésterv, szeretném végre átgondoltan és profin felépíteni, amit csak lehet.

Mondhatnánk London, itt jó minden, jó minőség, jó internet, jó fürdőszoba. De nem, mert minél komplikáltabb országba mész, annál inkább csökken az általad megfizethető szolgáltatások színvonala. Nem olyan vészes egyáltalán, de egyébként lehetne sokkal, de sokkal súlyosabb, ez inkább a hamis, posztmodern szegénység, és lepattantság, enyhe világítófények adják a menedéket, apró fehér asztal, szakadt brit ablak, ki tudja mit hoz a holnap.

Hát igen kijöttem, de most nincs tét, mert elhalasztottuk a fesztivált, mondhatnám profizmusnak álcázott nihil leng körül, de amúgy ha akarom bármikor megtöltöm tartalommal. Persze jó lenne, ha felvenne némi struktúrát.

Reggel fél11-kor indultam a reptérre, minden vészjóslóan simán ment, a reptéren két meglepetés is ért, az egyik az AKG-s kedves volt tanítványommal összefutottam, akinek eleve ajánlottam ezt a blogot, és úgy általában, de most komolyan ennek mennyi esélye van? kérdezte ledöbbenve, ártatlan gyermek, ezek nekem megszokott dolgok. 

A gépünk késik fél órát, ez aztán tényleg semmi, és amúgy pedig az út teljesen tartalmasan telik, mert összefutok még alap ismerőssel, családtaggal szinte. 

Be a városba, őrületes kitérők, majd 2-3 órás ismerkedés a londoni undergrounddal, ez igazán súlyosra sikerül, vagyis nagyrészt, de végül győztesen kiverekedem magam a Fulham Road környékén ahol is a szállásom van, alig állapodom meg, már megyek is tovább, be a citybe, a fiatalok lealjasodva isznak a fűben és a kocsmák előtt, jaj de jópofa, gondolhatnám, ha nem ezt láttam volna pont húsz éve is, csak akkor még húszévesen, ezek az emberek akkor még nem is éltek.

De azért jelentkeznek a  titkos, cinkos szimbólumok, amelyekre minden városban rátalálok, ami miatt mégis otthon érzem magam, ami miatt megadom magam és megadom a jelet magamnak. 

05.20.

Fantasztikus nap, túl vagyok rajta, hihetetlen könnyedség, bemegyek a városba és csak élem át percenként az érzést, hogy nincs rajtam ez az egész szörnyű teher, túl vagyok rajta! Elhatározom, hogy kifekszem a Bryant parkba és csak nézek fel az égre, de a füves rész pont lezárva, csak nevetek, vettem egy lencsesalátát a megszokott LPQ-mben és egy croissant-t is, de azt elfelejtették odaadni, nem baj, visszamegyek, szó nélkül odaadják. Leülök a pingpong asztalok mellé, nézem, ahogy játszanak, nézek ki a fejemből, semmi más dolgom nincs a hátralévő két napban, csak pihenni. Elindulok a Central Park felé, elképesztő meleg lett hirtelen, New York velem együtt fellélegzett a hideg tavasz terhe alól, 29 fok van konkrétan ez azért a másik véglet. Az agyam teljesen el van fáradva, én magam is. A parkban aztán találok egy nyugodt részt, szinte mint egy erdő, aztán még jövök-megyek sokat sétálok, kicsit még dolgozom azért, képeket válogatok, majd este visszamegyek. 

Kedden a nagybátyámékkal ebédelünk a Jaques francia étteremben, de csak egy salátát tudok választani, mert nem túl fantáziadús a választék, hacsak nem omlettett vagy Eggs Benedictet akar az ember, én nem. Még felugrom hozzájuk egy kávéra és sütire, aztán megyek újra a dolgomra, utolsó utam vissza Suffernbe késő este, a kimerültséget újra érzem, ilyenek ezek az esték.

05.22. 

A szokásos buszjárattal kezdem meg utamat hazafelé Magyarországra, a Times Squaren csak bennfentesek által ismert megállóban a Newarkra induló reptéri buszt elkapom, egész jól haladunk, időben kint vagyok a reptéren, minimális kavargás után már be is szállunk, Düsseldorfig sima az út, három filmet is megnézek, sőt még kicsit aludni is sikerül. 

Düsseldorfban jön a dominóeffekt, alig van időm átszállni, szóval futok, de a következő boardingnál rámszólnak, hogy nem jó a jegyem, nem az én járatom, háromszor vissza kell mennem, mire felfogják, hogy igazam van. Ezután kigördül a gépünk, el sem hiszem, két üres hely is van mellettem, de egyszer csak szólnak, hogy nem jó a gép, megpróbálják kivizsgálni, sikertelenül, kiszállás, majd közlik, hogy vegyük ki a csomagunkat is és csekkoljunk be újra, a reptéren kellemetlenek, udvariatlanok, de végül felraknak egy későbbi Lufthansa gépre, dél körülre megérkezem Bécsbe, ahonnan még egy busszal végre egyenesbe kerülök, majdnem este 6 óra mire hazaérek Budapestre és akkor jön végül az idő átállási procedúra, de az már a legkisebb, ebbe az irányba nincs jó megoldás.

05.19. vasárnap

Reggel 6-kor kelek, hajmosás, szárítás, öltözés, félálomban, nem aludtam valami jól, de hálistennek tudtam aludni azért valamennyit, a kábaság jót is tesz, megérkezünk 8:30ra a helyszínre autóval, kávé, croissant, beengednek, a helyszín embere továbbra is gusztustalanul viselkedik velünk, kénytelen vagyok egy ponton megkérdezni, hogy van-e valami problémája, de igyekszem kedvesen, a verést egyelőre elhalasztom. Egész hamar összeáll a helyszín, vannak váratlan fordulatok, de kezelhető mértékben. Gyűlnek a kiállítók, kezeljük a kéréseket, alakulunk. 

3-kor nyitunk és már tudom és érzem, hogy jó lesz minden, sőt nagyon jó lesz, mert kiválóak a standok, gyönyörűek és nagyon aranyosak az emberek, egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen szépen összeáll az egész, a sok küzdelem hirtelen értelmet és formát nyer, ez mindig az én pillanatom, még ha általában rövid is, igen, megcsináltam, hatalmas erőfeszítés volt, nagyon nehéz és időnként fájdalmas, és kellemetlen, de kész és itt egyszerűen mindenki azért van itt, mert hitt nekem, mert bízott bennem, és hatalmas energiákkal közösen, kreatívan létrehoztunk egy olyan dolgot, ami azelőtt nem volt itt. A közönség is fantasztikus, nem tudom megítélni, hogy érzik magukat pontosan, de remélem jól, és betódulnak, nagyon sokan, én is beszállok karszalagokat rakni, de nagyszerű érzés, érzem a kezeket, fogom a karjaikat, ráragasztom, hozzáérek, a szemébe nézek: enjoy, mosolygunk, ennyi sok ember és mindegyikkel pár másodpercre találkozom, hiszen hozzám jöttek, értem jöttek, miattam jöttek.

Mindig újabb és újabb feladatra repülök rá, kukákat ürítek, versenyt bonyolítok, wifit intézek a kiállítóknak, gondoskodom az eladásokról, az idősebb bácsi kiállítónak szerek segítséget, terelek, ahogy csak tudok és lassan és biztosan elkezdem érezni, hogy igen, ez meglesz, már fél7 és lassan túl vagyunk rajta, és így is lesz, már jóideje lecsengőben vagyunk, még becsábítunk néhány vendéget, de 8-ra készen vagyunk. 

Lezajlott, megvolt, elképesztő energiákat mozgattam, nem volt egyszerű, de kész. 

05.12. Az utolsó előtti vasárnap igazán zordnak ígérkezik és úgy is marad, bemegyünk autóval a városba, hosszú, esős, hideg, nehézkes, de meg kell néznünk a helyszínt, lemérni a dolgokat. Ítéletidőben jövünk-megyünk a Bedford Avenuen, de túléljük nagy nehezen. 

05.13. hétfő

Célegyenesbe fordulunk, és végre beindulnak a dolgok. Egyenesen a Ludlow sznob kávézó létesítménybe indulok, ahol kellő lenézésben részesülhetek, de előtte beszippant a probably the healthiest cafe in New York, azaz a Dr. Smood ígérete, érzem benne az iróniát, ahogy próbálnak a szabályoknak megfelelni. Nem is csalódom, bent kellemes, tágas tér, nincs tömeg, mások dolgoznak, én is, egy rendkívül kényelmetlen pultnál kényelmesen berendezkedem a konnektorok társaságában és hasítok előre, ma megjelenik rólunk két cikk is, a Black Book magazinban és a Gothamist heti programajánlójában, mindkettő fantasztikusan értékes megjelenés.  

Néhány óra múlva tényleg átvonulok a Ludlowba, ahol először nem értem, hogy regular milk, majd félig kiborítom a kávémat, a nap hátralévő részét pedig a kávézó egyik kényelmetlen padján töltöm, sajnos ne jött be nekik az elv, hogy majd kipörög a vendég gyorsan, ha kényelmetlen az ülés, mert én közel egy hónap után rendkívüli szívósságra tettem szert. Már sötétedik és átosonok a kényelmes foteles részbe, ahol már tényleg csak a New York-i felső középosztály mer ülni, meg persze én. Itt találok inspirációs feliratokat, amelyeket egyből titkos üzenetként fogadok be és feltöltődve vágok neki a hazaútnak. 

05.14 kedd

A Wall streeten kezdek ismét, egy kellemes pizzázóban benyomok egy pizzát, majd átmegyek lazitásként egy francia kávézóba. Most már igazából annyira intenzívek az események, hogy teljesen mindegy hol vagyok csak legyen wifi és konnektor, itt mondjuk csak wifi van, meg aszott croissant, a kávéjuk elfogadható, szóval 2-3 órát kibírok itt is. 

Esik az eső, hideg van, egy idő után lemerülés helyzet alakul ki és a fő köldökzsinórra a LPQ-re csatlakozom ismét, ahol egy félreeső fotelben gubbasztva töltök még 4 órát, a forró citromos-gyömbéres cuccuk továbbra is aranyat ér számomra. Lassan úgy érzem kezd összeállni a rendezvényünk, és már csak 5 nap van hátra. 

Még fel kell szaladnom a Hungarian Pastry Shopba az Upper West side-ra, pedig már fáradok, szórólapokat és plakátokat viszek oda hősiesen és becsületesen, érzem, hogy nincs különösebb súlya, de talán mégis. 

05.15. szerda

Jó hír, jó hír hátán, egyre gyűlnek a menő kiállítóink, és gyűlik a közönség is, ez utóbbi picit nehezebben, de végül jön még egy nagyszerű megjelenésünk a Secret NYCtől, ami szerintem segít. 

Ma először nincs ítéletidő, szóval elnézek a Chelsea marketre, részben, hogy hátha akad még egy kiállító, részben csak úgy körülnézni, ha már annyit beszéltek róla - érdekes, hogy még soha nem voltam. A piac zárt és sötét, szét van légkondícionálva és ahogy sejtettem persze tele van turistával, szóval nem is bánom, hogy eddig nem voltam. Persze vannak jó dolgok is, körbejárok és beülök az Amy Bread helyre, konnektormentes persze, de wifi legalább van, veszek egy forrócsokoládét, és a pofámba fújódó jéghideg levegőt alázatosan befogadva intenzíven dolgozom, küldöm mindenkinek, amit kell, például az NBC New Yorknak a kért képet és anyagokat. 

Megnézem a híres Vesselt is, szerintem jó egyébként, nem tudom mit kellett ezen annyit sírni-ríni. 

Ezután jön életem egyik legszürreálisabb találkozása, egy Magyarországról jött ismerősömmel, akiről persze tudtam, hogy éppen kijött teljesen véletlenül összefutok az utcán, pedig elég sok utca van ugye New Yorkban, nem győzöm hangsúlyozni. 

Hazaindulok, ennek a napnak is vége. 

05.16. csütörtök

Rohamos sebességgel indulnak még tovább az események, megjön az alapítótársam, akiért kimegyek a reptérre, majd bevetjük magunkat a Ludlowba, és intenzíven feldolgozzuk az eddigi történéseket, illetve próbáljuk felmérni, hogy mi vár ránk vasárnap. Én már csak arra várok egyre fáradtabban, hogy túl legyek az egészen. 

05.17. péntek 

Ismét a cityben jövünk-megyünk, dolgozunk, majd egyszerű ebéd után komppal átmegyünk Brooklynba, elindulunk a helyszínre, ahol végtelenül undok fogadtatásban részesülünk, érthetetlen számomra az egész, próbálok uralkodni magamon. 6-ra jönnek a többiek, találkozó, gyűlés, egyeztetjük a teendőket. Az időjárás rohamosan javul, valahogy én is egyre jobban vagyok de közben várom már a vasárnapot továbbra is. Este elmegyünk a Black Antbe és eszünk egy vacsorát, de én megbánom, mert teljesen más a hangulata, mint amikor a nagybátyámmal voltunk, mindenki ordít torkaszakadtából és a zene is, végtelenül lassú a kiszolgálás és hatan vagyunk ilyen előételekre, miközben én rendkívül éhes vagyok. Azért túléljük és hazaindulunk.

05.18. szombat

Kísérletezés és felkészülés vasárnapra, utolsó kellékek beszerzése, összegzés, idegfeszültség, koncenctráció. Jöhet a nagy nap!

Reggel fél5-kor kelek, hogy elmenjünk tornázni, de aztán 6-ra megyünk, de mondjuk ez is elég érdekes élmény. 

Délután megyek csak be a városba, egy sufferni lakos bácsi mellémszegődik, akiről kiderül, hogy magyar volt az anyukája, végigbeszélgetjük az egész utat, szintén kiirtott családból származik, csak neki lett itt egy új.

Aztán elbúcsúzunk, még talán találkozunk, indulok egyenesen újra a Huston street felé, plakátolok, ahol tudok, kissé pofátlanul, de megrögzötten.

A nagybátyámmal találkozom ezután, végigjárunk néhány éttermet, kezdenénk a Black Antben, de véletlenül mellette a DIA olasz helyre ülünk be, nincs mit tenni, iszom egy italt, aztán átülünk a Black Antbe és még egyet, csak az íze végett kikérek egy előételt, azt kell, hogy mondjam ez egy nagyon jó hely, az egyik legjobb hely, ahol eddig voltam, mexikói, Michelin ajánlott, de semmi őrület, teljesen fekete a belső design és persze hangyák mindenfelé, nagyjából csak designban. 

Átsétálunk egy harmadik helyre is a Boticariosba, majdnem beülök egy előadásra, ahová ők is eredetileg tartottak volna, de végül inkább iszunk tovább és eszünk is valamit egy másik mexikói helyen. Valamennyi helyen előadom nagy elánnal mire készülök, mi ez az esemény, és nagyon pozitívan is fogadják, de persze aztán sehol semmi, nem így megy ez. 

Nagyon jó és hatékonynak tűnő este után visszasétálok a kedvenc buszpályaudvaromhoz, lassan becsukott szemmel is odatalálok, pedig még csak most jön a félidő, hogy itt vagyok, pontosabban még az is messze van, még több, mint két hetet itt leszek, megjegyzem ezúttal eléggé várom a végét ennek a nyomorúságos idő és energiaharcnak. Néha érzem a dolog nagyságát és szépségét, még akkor is ha eredménytelen lesz, mert minden nap belémhasít a félelem, hogy ebből mégsem lesz semmi. 

Szombat és vasárnap Suffernben maradok, szombaton találkozom egy új harcostárssal, némi reményt ad, hogy saleses és New York-i, de ne várjunk csodákat, másnap mégis úgy tűnik halad azért előre, de még mindig nem merem elhinni, hogy érdemi segítségt jelenthet. Kis kiruccanást teszünk új tájak felé, 7 lakes Bear Montain, némi táj és valamelyest reálisabb kép az amerikai nemfővárosi létről.

Végigdolgozom a hétvégét természetesen, minden alkalmat, posztot, pillanatot megragadok, küzdök, ordítok, toporzékolok, mindhiába nagyrészt. Azért gyűlnek nagy nehezen a kiállítók, innen-onnan összekönyörgött sütis nők, de egysíkú, unalmas, meg is van a hatása, azaz a semmi.  

Ma két bevetésem van összesen, ráadásul mindegyik inkább csak olyan ismerkedés. 

Egész kellemesen ébredek, most már tényleg átálltam, de a délelőtt reményvesztetten telik, egyrészt otthoni fázás okán, másrészt pedig mert fogalmam sincs, hogy lesz a jelenlegi helyzetből bármilyen eredmény. A feladáson gondolkodom egészen komolyan, ízlelgetem az érzést, átélem, de igazából nem olyan szörnyű, ez is egy helyzet, a világ nem dől össze az biztos, de összességében nem túl kellemes gondolat. Végiggondolni mégis valahogy felszabadító, mindenesetre haladok tovább az úton. 

Beérek Brooklynba ismét, van egy találkozóm a Cheeseshopban, belépek és Cure fogad, kérek egy grillezett sajtos szendvicset, plusz avokadóval, meg egy kávét, jön Fred, egy fantasztikus New York-i ázsiai fickó, aki azonnal a tettek mezejére lép, tök véletlenül kiderül, hogy a barátja is magyar származású és már visz is az őrült, szakadt autójával tovább, de még közben két Cure szám lemegy, valahogy azt érzem beindulnak mégis a dolgok, megérkezünk egy elképesztő épületbe, ahol olyan vasliften megyünk fel az emeletre, amilyet tényleg csak a filmekben láttam, az ajtajuk mellett pedig fotókon a Kék Bársonyből (kedvenc filmem) jelenetek, hihetetlen érzés.

A barátai egy jófej pár, nagyon durva őrült lakásban laknak, kifaggatnak az egész fesztiválról részletesen, mindenkinek jár az agya, hogyan tud bekapcsolódni, ez itt az egyik legaktívabb, leghatékonyabb másfél óra, amióta itt vagyok New Yorkban. 

Végül távozom, Brooklyn zsidónegyedében vagyok, egy süteményes bolt előtt telefonálok egy órát, közben kijön egy néni, hogy munkát keresek-e, ha pedig nem, akkor van-e barátom, aki munkát keres, hát öö, nem is tudom, azért elgondolkodom, de inkább csak veszek náluk sütit meg kávét, egyébként nagyon finom mindkettő és én el vagyok látva egész délutánra, mindezt 5 dollárból.

Haladok tovább, a BLK vizet be kell szereznem, szóval Brooklyn valami nagyon távoli szegletébe, egy egészségboltba elgyalogolok, és egy egészen kicsi boltban meg is találom végre a cuccot, végre beszereztem, fontos szakmai lépés, persze nem számítok rá, hogy reagálnak a rendkívül körmönfont megkeresésemre, mely egy instagram posztot követő azonnali direkt üzenet formájában zajlik.

Aztán fura subway járatokon bevergődöm East Village-be, a Katz közelében, nevezett Ludlow Coffee Shopban megállapodom, ahol ezeket a sorokat írom, és igyekszem tolerálni az ordító Amy Winehouse-t és a szembenülő, ujjaikat ropogtató hipster fiatalembereket (mindkettő külön-külön ezt csinálja, pedig nem is együtt vannak). 

Lassan kikristályosodik, hogy New York és New Jersey határán lakom valamerre, szóval ideje egy kicsit a környéken maradni és átérezni a hely szellemét, így is teszek az első vasárnapomon. Először is a helyi kedvenc kávézómban, gyakorlatilag a világ végén kiderül, hogy van igazi charcoal latte, amelyet sehol a nagyvilágon nem találtam csak úgy önmagában létezve, az én akaratomtól mentesen, mindenféle erőltetés nélkül, egyszerűen ott van, és nem csak ez, hanem Dark Side of the Moon Smoothie, szintén aktív szénnel és a másik nagy ellenséggel (tehát kedvencem) az újabban vitatott CBD-vel, amelynek használatát állítólag megszigorították New Yorkban.

Szóval jövünk-megyünk, este pedig irány a sokat hivatkozott Trader's Joe, ettől többet vártam, valami nyomasztó skandináv-kamu organikus hangulata van, minden sajátmárkás szemfényvesztés, egyszerűen nagyon nehezen tudok mit kezdeni a citromos-banános palacsintaporral (organic!) és a többi őrülettel.

Tulajdonképpen ezzel el is telik a hétvége, itt ezek nem számítanak. 

Eljön a hétfő és a tettek mezejére lépek, na, nem mintha eddig nem ott tevékenykedtem volna, mindenféle kavarás, szerencsétlenkedés, nihil, és a teljes ignoráltság között lavirozva, első utam a Grand Centralhoz vezet, ahol a nagybátyámmal ebédelünk, valami lazacot rendelek, mert a turkey burgert nem javasolja, meg teát, és egyfolytában fázom, folyamatosan, de itt mondjuk egy kicsit pont felmelegedek.

Ez itt nagyon kellemes, de iszkolok tovább a Union Square környékére a Think Caféban van az újabb találkozóm, persze pontosan tudom, hol van, mert már jártam ott is régebben.

Visszafelé kicsit körbenézek a téren, illetve elhatározom, hogy veszek valami meleg ruhát, de a béna Forever 21-ben csak szörnyűségek, színes nyáriruhák vannak, de végül találok pár furcsa színű dolgot (pulóvert), amelyeket soha nem hordanék, de most kénytelen vagyok megvenni, mert nem mehet ez így tovább, hogy állandóan fázzak, még egy piros esőkabátot is beszerzek.

Közben egy füstölőt és fekete szappant árusító bácsi pultját lefotozóm óvatlanul és sunyin, mire félórás erkölcsi oktatásban részesülök, hogy ezt így nem lehet, először meg kell kérdezni (igaza van persze), meg ez most olyan mintha birtokolnám a dolgait, ne ez hülyeség azért, de kíváncsiságból belemegyek és végighallgatom, valamint kiváló amerikai angolsággal jelzem, hogy ez itt kérem egy public place, szóval ne féltse már annyira a hülye fekete szappanjait, de végül vigasztalásképpen veszek egy füstölőt tőle, merthogy pont a kedvencemet árulja ezer körül csak ezt szoktam venni és itt pont ez van, de ezen én nem lepődöm meg. Persze nagy szeretettel enged el, jelezvén, hogy túl van a megrázkódtatáson, ne is hozzam elő többet. 

Sietek tovább 5-re a törzshelyemre a Bedford Cheeseshopba, ahol egyébként egy újabb tartalmas meetingem van, kezdem megkedvelni a helyet, még utána átmegyek az újonnan szerzett helyszínünkre, de ott takarítanak, nem nagyon tudok mit kezdeni, kezdek fáradni, a hangulatom pedig rohamosan romlani.

Végül átok vákuumban haladok a buszpályaudvar irányába, próbálok beszerezni egy híres BLK fekete vizet valami egészen durva kínálatú egészség shopban, ahová teljesen célirányosan és tudatosan mentem, nem viccelek, 15féle kék chips van, persze rengeteg fekete témájú termék is, és számunkra felfoghatatlan választék, de pont a fekete vizem az sehol, elfogyott, marhajó. 

Távozom egy-két marhasággal a kosaramban, az ilyenkor kötelező citromos-kurkumás-mézes italt is beszerzem, de aztán egyik aluljáró se juttat közelebb a célhoz, sebaj három mély lélegzet, visszamegyek sokadszorra ugyanoda, ami végül megfelelőnek bizonyul, csak kicsit gondolkodni kell hozzá, szóval megérkezem időben, a szakadt Starbucksomba lehuppanok a munkásosztály hozzám hasonlóan reménytelen küzdelmeket folytató képviselői közé.