Kicsit zavaros fejjel ébredek, az elalvás nem ment egyszerűen, de már túl vagyok rajta. A szállodánkban a függöny szerencsére hermetikusan zár, szóval amikor azt hiszed hajnali 4 óra van, az éjszaka kellős közepe, akkor kiderül, hogy reggel negyed tíz mondjuk. A másik dimenzióbeli teendőimet elintézem, útjára indítom a dolgokat, még van 6 órájuk Magyarországon, hogy befogadják, felfedezzék, majd megcsinálják a dolgokat, amíg én alszom vagy mászkálok a városban. 

Kissé beleragadva máris a rutinba, nem feltétlenül miattam, mert én szívesen váltanék, lemegyünk a szokásos kínai reggelizőhelyre, ahol igazából nem lehet kijelenteni, hogy nincs választék, egyszerűen arról van szó, hogy az ételek 90%-ról fogalmam sincs, hogy az mi. Valahogy így lehetnek az űrlények is, amikor idelátogatnak a bolygónkra - most kezdem megérteni őket. Veszek újra egy teában főtt tojást, egy joghurtot és valami műzliszerűt, lefojtom egy kávéval - ennyit a reggeliről, szerintem elmondhatjuk, hogy eléggé szerényen élünk, mint a kőművesek, vagy nem tudom. Persze ehetném az 1 yüanos valamit is az utcán reggelire, de ott még nem tartok.

Délután 1-ig még nagyjából szabad foglalkozás, mert csak 2-re megyünk az ügynökséghez, előtte lemegyek még egyszer a kávézóba, csak, hogy történjen valami, de végül sikerül egy 40 percen át tartó háromfelvonásos drámát generálnom: egyrészt, mert veszek egy azonosíthatatlan fekete lyukacsos szivacsszerű valamit (étel),

és egy zsiráfmintás puffancsot (étel),

eközben kávét is kérek, de a kávégépnek éppen valami újratöltési 22 perces metódusába csöppentem, szóval várni kell. Amikor minden készen áll, hiába a modern berendezés és a 14 féle kávé, amit kérhetnék, egyszerűen nem tudunk dűlőre jutni, sehogysem értik, hogy melyiket szeretném, a tábla, amelyre pedig csak rámutathatnék, az nagyon magasan van, de mivel igazából fel sem néznek, hogy megpróbálják legalább a mutatóujjam irányát lokalizálni, ezért mindegy is. Bekapcsolódik néhány kedves kínai vendég a diskurzusba, hozzák a fordítóprogramjukat, amelynek designja egyébként lenyűgöző, de nem érti az sem, hogy mit akarok, mindenféle mást fordít, begépelni pedig nem nagyon lehet semmit, mert alapvető dolgok hiányoznak róla, mint például space vagy delete gomb, és ezt legyen ember a talpán, aki elmagyarázza.

Egyébként az alagsori hamisítvány kánaánban, ahol Tom Ford meg Ray Ban napszemüvegeket vehetsz, meg Gucci táskákat, egyébként nagyon szépeket, ott minden gondolatodat értik, azonnal kapcsolnak, hozzák elő még az adott színt is, amire gondolsz, pénztárca, aprótartó, hát persze, és nyílnak a hátsó ajtókon túli még hátsóbb ajtók és bugyrok, és táskák és zsákok, csodálatos kincstár, egyébként vicces és aranyos, persze kellőképpen erőszakos és rámenős eladókkal, a végén mindegyiket ál-sírásba borulva hagyjuk ott, annyira lealkudjuk (szerintünk) az árakat.

Szóval végül kapok azért egy kávét, egészen megfelelőt, és hát kellemesen el is ütöttem egy órát, barátkoztam, megpróbáltam vegyülni stb. 

Taxiba ülünk, majd nekivágunk az útnak, de előtte beiktatunk még egy gyors ebédet, egyébként kiváló helyre megyünk, valami minimál csirkés wrappel beérem, semmi dumpling, mert már a szótól is rosszul vagyok, ez mondjuk nem akadályoz meg abban, hogy majd vacsorára is a bevált dumplingot egyem, mértékkel, de ez nem az én döntésem, tulajdonképpen a társaság vegyes, néha nekem is kell alkalmazkodnom (tényleg csak néha), ez abban nyilvánul meg, hogy én méregdrága luxuskávézókba cibálom őket, ahol ők meredten néznek maguk elé és várják, hogy elmenjünk onnan, míg én vígan lubickolok és kirendelem hosszan, amit akarok, fotózom és becsekkolok. 

Az ügynökség előtt tehát eszünk, valamiért 30 percet kell várni erre a viszonylag egyszerű ételre, a többieknek úgy fogalmazok, hogy ilyenkor ilyen átok-vákuumba kerülünk, késésben vagyunk eleve és ekkor totális értelmetlen várakozást dob a gép a világ legegyszerűbb (de azért kellően hipster) büféjében. 

Szerintem, hatékony 3 órát dolgozunk, majd jön a nap fénypontja, metróval, átszállásokkal nyúzva a többieket elmegyünk a Starbucks Reserve Roasterybe, ami egy egészen döbbenetes hely, monumentális kirakat üzlete a Starbucks látványkávézónak, van benne óriási pörkölőüzem, baristasorok, pékség és minden, amit egy kávézóban látványszinten meg lehet valósítani. A tartalmat csak egy espresso és egy csokis párna szintig ellenőriztem, kifogástalan volt. Az utolsó centiméterig minden gyönyörű minőségi anyagból van, a falak, a székek az asztalok, döbbenetes a helyszín, nem is bírom ki és veszek egy nagyon szép bögrét, persze aztán kijózanodom, hogy én most tényleg egy Starbucks bögrét vettem, én, aki a Starbucks fölényes lehurrogója és az újhullám önjelölt éllovasa volnék... Kivéve, amikor elcsábít egy barnás-rezesfémes bögre, vagy mondjuk csak ott van wi-fi.

A többiek azért próbálnak jó képet vágni és tagadhatatlan, hogy ők is le vannak nyűgözve, persze ez nekik pont két percig elegendő élmény is lenne, nekem mondjuk kell fél óra vagy több. Ha egyedül lennék, szerintem vagy három órát itt töltenék, de ez nem így van, ezért a legnagyobb dugóban taxiba ülünk és visszaérkezünk a szállodába.  

Kicsit nehéz persze, hogy minden külső városnéző programot véres kizsarolás, sunyi hízelgés, valamint ál-lelkiismeretfurdalással kísért erőszakos körök kísérnek, de végülis megoldható, ha ez kell.