Imádom a reptéri sprinteket és ezúttal Amsterdamban lehetőségem nyílik az A terminálról átrohanni az F-re, még nem jártam így, szinte egyszerre a reptér két végében, és tényleg lenyűgöző, hogy fél óra elteltével is még futok a mozgójárdákon. Az automata útlevélellenőrző belassítja még jobban a rendszert, és akkor oda is megyek a reptéri személyzethez, kérem, nekem short transferem van, vagy, hogy is hívják ezt - pár éve már megtanultam, amikor Ausztráliából hazajövet körülbelül 5 percem volt átszállni Dohában és rámtették a kitüntető cimkét. 

De teljesen feleslegesnek bizonyul egyébként a sietség, szépen ott sorakoznak a Nairobi feliratú képernyő alatt az immáron nagyrészt afrikai utasok. Izgalomnak nyoma sincs, helyet foglalok, még tölteném egy kicsit a telefont, persze egyik konnektorban sincs áram, néhány körülöttem ülőt felvilágosítok erről, akik elégedetten töltik a semmit, pedig ha nem szólok, lehet, hogy tényleg feltöltődött volna a telefonjuk, na félre az idétlenkedéssel, beszállás következik, hát ez a KLM nagyszerű légitársaság, de az ülések ezúttal is igencsak szorosan sorakoznak, ebben a fura csőben, hogy fogok kibírni ilyen sok időt, mindig lenyűgöz saját vakmerőségem a nagy utak előtt. 

Nem részletezem milyen szörnyen nehezen telik a 8 óra, ami rám vár, de egyszercsak megérkezünk, következik a beengedési procedúra, vízum, viszont az ügyintéző megdöbbentően aranyos, még mosolyog is például, körülnézek, hogy ezt mindenki látja-e, de az utasok magukkal vannak elfoglalva. 

A következő percben már helyi bajtársammal és segítőmmel zajlik a pénzváltás, helyi telefonkártya vásárlás, kissé szétesett állapotban vagyok, de szerencsére gondoskodik arról, hogy ne essek még tovább szét. Taxi és irány a szállás, rendkívül egzotikus, autentikus, pont jó. Az afrikai szúnyogok meleg és belsőséges szeretettel üdvözölnek, mondanom sem kell, hogy semmilyen előzetes gyógyszert nem szedtem be, és oltásokkal sem rendelkezem. Nem vagyok oltás ellenes, csak valahogy hirtelen dőlt el a kijövetelem, mondhatni világgá mentem egy pillanatra, de most csak átmenetileg. 

Gyorsan bevetjük magunkat a szintén már-már túl autentikus helyi kocsmába, igazán kedvelem a felső villanykörte megvilágításokat, érkezik a méltán híres Gilbeys gin helyiesített változata, nevezhetjük petróluemnak is, ha az ízéhez közeli asszociációt kell keresni. Nem, szó sem lehet dupláról, de aztán a szimplán kívül még egy szimpla lecsúszik, így is még jobban jártunk.

Irány most már az alvás, valahogy berendezkedem, körülvesz az első afrikai éjszaka, nem megy egykönnyen, kissé túl gyorsan zajlottak az események, hajnali 5-kor indulás Budapestről, Bécs, reptér, Amsterdam... és már itt is vagyok a kenyai sötétben, szóval próbálok megbarátkozni a körülöttem lüktető újszerű, izgalmas élővilággal. 

Egyszer csak arra ébredek, hogy az arcom bedagadt, a szám fel, a szemem úgyszintén, tükörbe pillantásnak semmi értelme, nem is teszek ilyet, de érzésre igen durva a helyzet. Pontosan tudom, hogy ez semmi, aludhatnék is tovább, azt is tudom, hogy tökmindegy mit gondolok erről, mert most éjszaka van és legjobb, ha reggel lesz inkább mielőbb, amikoris a dagadt fej már mit sem számít, történt már ilyen mindenkivel. 

Végre reggel, egyszerűen elképesztően szépen néz ki a ház belső udvara, gyönyörű fák, növények, de nem az a turistás-kertes-szállodás bénaság, amit még a legjobb helyeken is megszokhattunk, hanem igazi, amikor csak úgy van, persze gondozott, de mégis úgy önmagának kialakítva, semmiféle látvány hatásvadászat nem rakódik rá pluszban. 

Jöhet a reggeli, ahol idejekorán megtanulom, az nem úgy van, hogy a kávét majd kihozzák, amikor te óhajtod, mindennek meg van a sorrendje és mindez teljesen más ritmusban, mint ahogy gondolnád. Első nap még lassúnak tűnik, de aztán megszokom. Érkezik a gyümölcs, banán, papaya (tudom, hogy nem az van a képen, hanem dinnye), ezután pedig jön a kávé, jön tojás, valamiért rántottának kérem, szóval kicsit furcsán néz ki, de különben teljesen korrekt, étványam nem sok van, az egyik szemem alól még mindig nehezebben látok ki, de ki törődik ilyesmivel, itt vagyok Nairobiban, lássuk a várost. 

Belevágunk, megyünk az utcán, igen ez Afrika, mások az utak, mint megszoktam, de izgalmas és érdekes, és jó az emberek között gyalogolni, felfedezni a helyeket, belenézni a szemükbe, vagy csak úgy simán menni céllal vagy anélkül.

Negyedszer vagyok Afrikában, először Egyiptom, majd Marokkó, aztán végre egy autentikus élmény Szenegálban, és most ez, de mindig lenyűgöz az itt élő emberek szépsége, az igazi, lüktető élet, áradó energia, és jófajta izgalom, ami körülvesz. 

Ilyen-olyan helyszíneket nézünk, kávézók, cukrászdák, éttermek, plázák, mindenfélét felfedezünk, a legkevésbé sem csak turistáskodni jöttem, céljaim vannak, két projekt kapcsán is körül kell néznem, sőt nemsokára egy találkozóm is kezdődik, nem is akárkivel, Kenya egyik menő gasztro celebje fogad, persze előtte minden szépen le lett egyeztetve hangsúlyoznám, kinti segítőm közreműködésével. 

Jöhet az első ebéd, a város egyik nagyon jó indiai éttermében kikérek egy - mi mást - Black Dahlt kérek, igen nehezen fogy el, pedig nagyon finom, de most így hirtelen nem tudok egy ekkora kondér ételt leküzdeni.

Még megnézzük a környékbeli street food sort, kedvesen mutatják a menüt, nézelődöm, mindenkinek megígérem, hogy mindjárt visszajövök és eszem, de végül továbbállunk. 

Este Nairobi legjobb etióp éttermében az Abyssiniaban egy szuper autentikus, fantasztikus helyen etióp palacsintát vacsorázom. 

Két nap Nairobiban hirtelen sokmindenre elég is, tovább állunk Mombasába a helyi repülőjárattal, egy óra alatt ott is vagyunk.

Kicsit meglepődöm, hogy ilyen melegben találom magam, igazi trópusi levegő, pára, az az igazság, hogy én ezt imádom valahogy, emlékszem, amikor St. Martinra érkeztem ott is ledöbbentettem az amerikai rokonságot, hogy mennyire jól érzem magam a számukra fullasztó levegőben. 

Már besötétetedett, mert itt mindig fél7-kor sötétedik, lévén az egyenlítőn vagyunk, nincs naplemente változás, kiszámíthatóság van. Sűrű az este, jönnek-mennek körülöttünk, majd érkezünk a szállásra ismét, ez jobb is, mint a Nairobi volt és hál istennek a szúnyogok ott is maradtak, ahol voltak, bár másnap már jobban felvettük a harcot ellenük, kémiai úton elsősorban, valamint én például (kis útmutatás után) találtam egy hálót az ágyam felett, amelyet elégedetten magamra is húztam, nem gondolván bele mi mindent tartalmazhat, mert például levegőt nem sokat, de nem volt baj, legalább nem dagadt be a pofám újra.

Szóval még este meg kell nézni a partot is, hát, csak annyit érzek és látok, hogy valami egészen döbbenetes, fehér homok, érintetlen part, pálmafák, nem is tudom, itt vagyok a világ végén a világ közepén, a világ legszebb helyén. 

 Másnap ugyanez világosban.

A szobámban van légkondi, szóval kicsit normalizálom a helyzetet, de a magam részéről inkább töltöm az éjszakát izzadságban, mint egy zúgó légkondival, szóval a nagy döntés megszületik, ha már Afrkába jöttem, éljük meg a meleget. 

Másnap elindul Mombasa felfedezése, tuktuk, kávézók, ilyen-olyan termek, helyszínek miegymás, part, víz, táj, még egy táj, az is táj, viccelődés, de milyen táj már. Olyan, amilyet még nem láttam. 

A fehér homok csak úgy vakít, rikít, nem vagyok túlöltözve, a nap ellen például semmit nem készültem, most így utólag ezt már máshogy csinálnám, de nem történt egyébként semmi vészes, csak az immunrendszeren nem segít az enyhe napszúrásos állapot, na.

További kávék, és ilyesmik, jövünk-megyünk, kis pihenés, majd másnap autóbérlés, még merészebb úticélok, egy fantasztikus fesztivál helyszín a Kilifi New Year, mintha álmodnék, a tökéletes hely. Végre láthatom közelről az afrikai tájat is, falvakat, az utak mentén sorakozó ültetvényeket, csak szívom magamba a látványt, még mindig nagyon bejön részleteiben és egészében is. 

Utolsó napunkon jön még egy városnézés, kókuszvíz és maniókachips a helyiek kezéből, idő előtti és aktuális kultúrális terek, fűszeres kávé, kis pihenés még délután, este indulunk vissza Nairobiba. 

Késő éjszaka van, mire visszaérek Nairobiba, este még egy helyi buliban potyautaskodom egy sort, zene, tánc, whisky, szúnyogok, háló, zavaros alvás, de a szervezetem megszokta, nem is igényel többet 2-3 óránál. Másnap a nagy ijedtségre legyűrök a Java kávézóban egy elképesztő csokitortát, amelyhez foghatót nem is tudom mikor ettem utoljára.

A hetet végül egy alapvetően enyhe, de azért ijesztő megfázással zárom, csúnya köhögéssel, úgyhogy kimaxoljuk a gyógykezelést, a koronát itthon teszem rá, de szerintem csak elég, ha nem hülye az ember, például védekezik a nap ellen, nem kapcsolja be mondjuk egyáltalán a légkondit, a szúnyogok ellen is védekezik valahogy, meg mondjuk időnként azért alszik, bár ezzel kapcsolatban nem sok a szabad döntés.

Eltelt tehát, és indulok haza következő hétfő hajnalban, a hazaút csak Ausztriától válik horrorisztikussá, Afrikától Afrikáig valahogy minden sokkal simábban ment, de miért is? Csodálatos egy hét volt, nehéz lesz elfelejteni, szóval inkább nem is fogom.