Kelés a szokásos 6:30, én már 5-kor ránézek megkönnyebbülve az órára, hogy túl vagyunk a nehezén, de most nem is baj, mert fél 11 körül már elaludtam, a pekingi hotelben lévő ágy valamiért előhozza a legrosszabbat a hátamból, holott én erre eddig tudtommal nem voltam érzékeny. 

Reggeli, ugyanaz, semmi kockáztatás, oda a nyitottságom, talán mégis be kéne szerezni egy jó gyomorrontást, mert ez így meg már unalmas, na majd legközelebb. 8-kor kicsekkolunk, irány a vonatállomás, 5 és fél órás út jön, de a vonat 350-nel hasít, és  tulajdonképpen egész gyorsan eltelik, az időt én már mesterien hasítom. 

Taxival újra befelé a szállodába, ez a város fantasztikus, kár, hogy nem fogom tudni rendesen megnézni, az ablakomból az általam leginkább imádott hangulat jön, fények, nagyváros... 

Rövid lepakolás, majd elmegyünk egy gyors levesre a környékre, erről nincs is több mondanivalóm, a lényeg, hogy semmi gyanús nem volt benne, thai, megszokott ízek, biztonsági pálya, de ezt most nem én választottam, alkalmazkodom, amennyire lehet, bár az elemekkel eggyel jobban küzdöttem ezúttal, lévén a hely egy sima plázában volt, pedig ha már itt vagyok, akkor jó lenne zsongani veszélyesen a város forgatagában, na talán majd most, mert úgy néz ki bemegyünk a partra körülnézni, hiszen azért ha valamit akkor azt tényleg muszáj. Addig is ellesett pillanatok a taxiból... 

Shanghai Bund

Belevágunk a sűrűjébe, metró, aztán gyalog végig egy sétálóutcán, elképesztő tömegekkel áramlunk, én pedig a sántitást magam mögött hagyva igyekszem felvenni a ritmust, azért természetesen óvatosan figyelve arra, hogy ne tapossanak le, hiszen még csak az első két hét telt el a törés óta, tisztességesen végiggyógyulva ez egy hat hetes folyamat, én pedig nem az a típus vagyok, aki ezeket lerövidíti. 

Megérkezünk a partra, hát, teljesen beteg az egész, hatalmas fényes tornyok, épületek, ennyi, mindenki fotózik, selfiezik, élvezem és jól érzem magam, dehát engem az ilyen tömegturista látványosságok alapvetően nem vonzanak, végigcsinálom, amit illik és kell, a zsongással sincs semmi bajom, a letaposást is jól bírom, természet adta fizikumomnak hála, nem is nagyon mernek szívózni. A buszhoz visszatérve egy kicsit eltévedünk kínai-magyar segítőtársammal, de nincs ezzel baj, sőt, legalább látom a város rejtettebb utcáit is, gyalogolunk jó sokat, a lábam megkapja a kellő kiképzést a visszatéréshez. Este 10 után ismét elalszom és küzdök a torokfájással ezúttal, a derékfájás szerencsére nem jött elő újra intenzív formában (enyhében igen). Valahogy itt a betegségszellemek kicsit erőteljesebben akarnak velem érintkezni, ami lehet, hogy az immunrendszer jetlag okozta legyengüléséből fakad - pedig hol vagyunk még a végétől - vagy másból, mindenesetre folyton mást dob a rendszer, a belső küzdelem azonban erős. 

A gyomrom tartja magát alapvetően, de szigorúan semmiféle idegen és furcsa ételt nem vagyok képes befogadni, ennyire korlátolt rég voltam és nem is tetszik ez nekem, de nem tudok mit csinálni, mintha nem én irányítanám a dolgokat. Alapvető érzésem az étellel kapcsolatban leginkább az undorhoz hasonlítható, nyilván szórakoztat és élvezem az idegen ételeket, szagokat, hangulatokat, de legyűrni nem tudom őket. Ha valaki most azt mondja ázsiai konyha, akkor megköszönöm és elhalasztom az étkezést egy következő időpontra, mert már jön is a mély, undok rosszullét valahol elő belőlem, és ez - nagyon fontos - egyáltalán nem tudatos, sőt, én szégyellem magam a legjobban miatta. 

Most 11-re megyünk egy megbeszélésre egy helyi céghez, aztán ebéd... és ilyen autentikus vásárolgatás lesz a program, de nekem elég sokat kell dolgoznom ma egyéb ügyeken is, ez így nem könnyű.