Ha reggel, akkor Plowshares kávézó, legalábbis ma, wifi itt nincs (sok helyen hétvégén különösen nincs, de mivel amúgy sincs, alig tűnik fel), de kibírható átmenetileg.

South Ferry
Iszonyatos forróság van New Yorkban az aluljárók belsejében, csak a mediterrán népek várakoznak a legalsó bugyrokban, a többiek fent próbálnak nem totálisan leizzadni, mielőtt beszállnának a jéghideg metrókocsikba. Én a forró katlant választom, a híres "subway-forróság" valamiért nekem elviselhető.

Még mielőtt nekiindulnánk, elsőre nem sikerül a metrókártyámat lehúzni, úgyhogy kicsit oldalra húzódok, és ennek köszönhetően tök véletlenül meglátom, hogy az első öt metrókocsiba kell szállnia annak, aki a South Ferryhez tart (ez Manhatten legdélibb pontja, a kikötő), az okát nem értem mondjuk. A többi metrókocsi leesik egy süllyesztőbe, vagy bedarálják az utolsó előtti állomásnál?

Megérkezéskor South Ferrynél az állomáson lila egyenruhás turistavadászok rohanják meg a kiszálló gyanútlan népet, ordítanak, valami túrára akarnak rábeszélni, nemcsak a komp és a Statue Liberty, hanem a helikopter szót is ordítozzák izgatottan. Ők azért vannak itt, hogy mindannyiunkat begyömöszöljenek egy helikopterbe és valahová a város fölé repítsenek. A hónom alatti New York Times és furcsa (semmiképpen sem turistás) öltözetem úgy funkcionál, mint fokhagyma a vámpírok ellen, engem egészen békén hagynak. Mondjuk alapvetően nem értem, miért jöttem ide le, de majd kiderül.

A helikoptereket lesve kicsit süttetem magam a napon, szokás szerint igyekszem kihasználni a nap (ezúttal nem utolsó) sugarait.

Arra andalog két rendőr, mire az összes turistacsalogató munkás felszívódik, éppen olyan profin, ahogy a kétszáz versace ridikült áruló dolgozók szokták egy mozdulattal felcsípni a teljes kínálatot.
Tényleg csak azt nem értem, hogy van mindig ennyi hülye turista, akit be lehet fűzni 100 dolláros túrákra, miközben az állami komp valami 1 dollárért visz át a Governor Islandre, ami tele van látnivalóval.

Eljött az ideje egy újabb Starbucks rekreációs körnek, jégverembe vágyom kis wifivel kiegészítve futó ügyeim intézése céljából. Nem tudom, minek költök New York Timesra, mikor innen ingyen is szerezhető, de én legalábbis elhozok egyet.

Rájövök, hogy az egyik legmenőbb kávezó, a Bluestone Lane itt van 3 percre, szóval muszáj oda beugranom, emlékszem két éve ezt a helyet találtam meg a legnehezebben, most viszont rutinból jövök, vagyis nem, de pont belefutok könnyedén.
Kicsit furcsa, hogy üres, de a kedvenc zenéim mennek New Order, The Cure... elég jó üdvözlés, értékelem magamban (mondjuk nem állítom, hogy sok embert zaklatna fel ez a kérdés).
Ha nem lenne egymillió dollár, vennék egy márkázott szatyrot is itt.

Kubai ebéd
A "ma nem eszem semmit" fogadalmam feladom, amint elhaladok egy észrevehetetlennek szánt (tehát feltehetőleg jó) kubai gyorsétkezde (Sophie's Cuban) előtt, torka szakadtából ordít a kiszolgáló fickó, főleg, amikor nem tudok megnevezni azonnal második köretet, miközben kétféle jár a kiszemelt pirosas fűszerrel bevont, vonzó csirkecomb mellé. A bevándorlási hatóság alázatos komornyiknak tűnik utólag hozzá képest, épp csak fel nem pofoz, hogy siessek már a választással, ez itt a Wall street, nem élünk meg ennyi töprengésből... Megkapom, és az Amercian Museum of National History lépcsőjét tisztelem meg ebédem elfogyasztásával, ami persze közel sem annyira jó (mármint az ebéd), mint amilyennek a hely kinézett és amilyen hangerővel nagyképűen ordított a kiszolgáló. A múzeumot mindenképpen megnézem majd, eddig valamiért elkerültem ezt a típusú kikapcsolódást.

A Wall street 75 alatt, az Andaz Hotel sörkertjének csapjánál töltöm a délután hátralévő részét barátokkal, ismét helyi magyarok persze, közben jönnek-mennek a munkából kieresztett öltönyös, lazulni vágyó emberek.

Miután 3 órát töltök közel (szerintem) 90%-os páratartalomban, egy másik mentsváramba, a Le Pain Quotidienbe megyek. Kiválasztok egy szép és egészségesnek szánt gyümölcssalátát (Almond Butter Berry), benne chiamag, kókusz joghurt (?),  mandulavaj, organic agave és minden egyéb, ami organic es trendi (8 dollár).
Meglepetésemre a kiszolgáló csaj berakja egy nagy turmixgépbe és ledarálja az egészet kérdezés nélkül. Sebaj, legalább nem kell rágnom, az igaz, de ez azért nem volt előre nyilvánvaló, még jó, hogy a croissant-t nem darálják le. 

Ezután csodálatos kertek mentén (Battery Garden) még lenézek a vízhez, a kikötő most nagyon szép, a felújított és a stílusosan lepattant keveréke, és tényleg elképesztő növényeket telepítettek ide. 

East Village
Még mindig nincs vége a napnak, a Key Barba kell mennem, de aztán meghiúsul a program, amit egyáltalán nem bánok.
Az utcán hajléktalanok épp kirabolják egymást, hatalmas élet van mindenhol, de én persze borzasztó fáradt vagyok, 11 órát nyomtam egyfolytában a városban.
Egy pillanatra pánikba esem, mert csak valami L subwayt találok, aminek a létezése nem ugrik be hirtelen, de aztán megtalálom a hazafelé vezető utat.

Óriási fejlemény, hogy 8-ig alszom, fél 9 mire elindulok a reggeli kávéra. A törzshelyem viszont tele van, úgy értem, nem tudnék leülni, úgyhogy átjövök a Plowsharesbe luxushipster kávéval indítani a napot.

Ezután újra Riverside Park, nagyon meleg kezd lenni, próbálnék kicsit napozni, de nem megy, feladom. 

A környéken lógok, majd a nagy melegre való tekintettel elidőzök pár percet egy Ben & Jerry's-ben. Sajnos az amerikai vendéglátás gépezete engem ártatlant és könnyen rászedhetőt mindig beránt, a nagy, medveszerű pultos megkóstoltat velem egy csomó jégkrémet, hát persze, hogy veszek egy belga-csokis-brownie-sat, készségesen megpakol egy legkisebbnek szánt tálkát, persze óriási adag. Szerencsére ez sem ízlik igazán, túl édes. 

Ilyen téren a mai prímet a becsületből vett "chai frappuccino" viszi a Starbucksban, annyira édes volt, hogy belekóstoltam és ment is a kukába sajnos, pontosabban úgy elhelyezve, hogy a rászorulók hozzájussanak, mindez majdnem 5 dollárért. 

A Broadwayen sorakozó légkondicionált üzletekben töltöm a további időt, nekem a termékválaszték-kultúra is a turizmus része, szóval a patikák kínálatát átnézem, veszek még egy-két haszontalan dolgot. 

Ez a nap, belátom, nem volt tartalmas, de 5-től már a Riverside oldalában, az Ellington Parkban üldögélünk, ahol valami egyszerűt vacsorázunk is (shrimp szósszal és béna salátával), majd eltelik még 3 óra és elugrom újra a Westside Marketbe, de ezúttal nincs szerencsém, nem igazán találok jó salátát, pontosabban, amit kiválasztok mind rossz, szemfényvesztő áru.

Elgondolkodom, hogy most is ugyanott reggelizzek-e, ahol eddig, de mivel nem vagyok a beépülni látszó rutin megszakítás nagymestere, maradok a Broadway Bagelnél. Nem is bánom meg, mert borzasztóan aranyosak az eladók, továbbá egy iszonyú menő NYC Police különítmény érkezik, pisztollyal, bilinccsel, golyóálló mellénnyel felszerelkezve, és valami olyan elképesztő szerényen viselkednek, hogy csak nézek.
Utána a Starbucks wifi infuzión lógva töltök két órát, munka és otthoni kollégák, barátok társásagában.

Central Park
Végre bejutok az Absolute Bagel menőségbe, és veszek ebédre szarítottparadicsomos bagelt aztan pedig salátát, majd mindezekkel felszerelkezve lepihenek a Central Park észak-nyugati eldugottabb sarkába, nagyon jó érzés, most minden tökéletes.

Ezután a keleti oldalon mászkálok erre-arra tévedve, kissé furcsa helyeken, tulajdonképpen keresztülgyalogolom véletlenül teljes szélességében Manhattant a 100. utca magasságában, jutalmam egy újabb kimerülés-hullám, na de 1-2 óra alatt túl vagyok rajta.

Este 6-kor indulok újra a városba, csodálatosan öltözött emberek örvendeztetnek a metrón.
A metróvezetőnk ezúttal egy meg nem értett (vagy még be nem futott) standupos, egyfolytában dumál, úgy érzem vicces dolgokat is, bár senki nem nevet.

Mivel csak 8:45-re kell a The Bitter End (147 Bleecker St, New York) klubba érnem, van még egy órám. Végigvágtatok a Houston streeten, teljesen más hangulat, mint eddig volt bármi, rettenetes menőség van mindenhol: emberek, boltok, falfirkák...

Megnézem a hííres Morgenstern Ice Cream helyet (2 Rivington St, New York), ahol fekete fagyit lehet kapni, meg is találom óriási leleménnyel. Mindenféle dolog kapható, de nem nagyon tudom kisakkozni, mit kéne ennem, hogy óriási élményben legyen részem, végül egy ying-yangot kérek, ami persze fekete-fehér a nevéből is adódóan, hát sajnos egyáltalán nem finom, semmi íze nincs, csak vizes jég.

Áthúzok a Bitter Endbe, szinte senki nincs az asztaloknál, leülök, kérek egy pohár vörösbort, addig hangol a zenekar. Végre megérkezik a társaság, az első banda kellemes, profi zenét játszik.
Jön a következő csapat, úgy tervezzük, belenézünk még, aztán továbbmegyünk vacsorázni - és ekkor elindul az őrület. Egészen durva, fantasztikus, vérprofi zenekar, az énekes egy zseni, annyira energikus, lenyűgöző az egész, hogy majdnem sírok. Ugyanakkor bennük van, ami a legcsodálatosabb: a csiszolatlan gyémánt-hangulat, kicsit bénáznak, esetlenek, de hihetetlen jók, persze már a hangolásnál is látszott. Azt érzem végig, hogy az ilyen pillanatokért érdemes New Yorkba jönni, a színtiszta profizmust, a tehetség és megvalósítás legmagasabb szintjét látni.

Utánuk még jön egy zenekar, azok is jók, de a közönség megint megfogyatkozik, szét lehet fagyni, annyira hűtik a klubot, szóval én nem is bírom tovább. Legszívesebben megmondanám a beengedő embernek, hogy csak azért távozom, mert rohadt hideg van, de lemondok a népnevelésről és New York egyik legrégebbi, leghíresebb klubjának megreformálásáról.

A Great Jones (54 Great Jones St), louisiana-i étterem van már csak nyitva (felhívják rokonaim a figyelmemet, hogy a "city never sleep" egy bullshit), ott még pár falatot eszem.

Aztán Ubert hívok, egy igencsak behatárolt látókörű pakisztáni visz haza, aki nem tudja, hol van Európa, és végig zsoropnak mondja, de amikor mondom, hogy France, valami picit már bólogat. Elmesélem neki (kéretlenül) a magyar Uber sztorit, csak hogy elszórakoztassam magam, de azt mondja, itt is ez megy, és lezárja a beszélgetést, miközben 20 mérfölddel haladunk a félig üres városban, úgy érzem soha nem érünk oda. Végül megenyhülök, mert a majdnem félórás út kb. 12 dollárba kerül.

Brooklyn felé tartok, bár mintha a beígért vihar és eső lassan meg is érkezne a városba. Az első állomásig hatalmas tömegben álldogálunk a metróban, ez az ünnep utáni első munkanap.

A New York-iak kicsit túlkompenzálják a forróságtól való félelmüket, a legtöbb hely szürreálisan túl van hűtve. Persze lehet, hogy ez valami inverz szaunavilág, attól erősödik az immunrendszered, hogy időnként iszonyú hidegben ülsz a kellemesen langyos ősz elején.

Hungry Ghost Coffee (253 Flatbush Ave, Brooklyn)
Nem állítom, hogy emberszámba vesznek egyből, de azért jó hangulatú hely, végre ihatok egy jó kávét, persze még tartom magam a hagyományoshoz is, amitől ugye meg fel lehet ébredni.
Azt sem értem, hogy miért kell elviteles pohárba adni minden esetben a kávét, de egészen biztos vagyok benne, hogy hosszú indokok állnak mögötte (nem kell mosogatni, nem terjed a fertőzés, nem kell kérdezni, hogy itt iszod-e vagy elviszed stb.).

Sodródom csak úgy, egy parkhoz érek, ahol perverz szoborcsoportból dől szökőárban a víz, a park után pedig egy impozáns diadalív található, mintha mi sem történt volna, kicsit belegondolok jetlag negyednaptól homályos fejemmel, hogy most melyik városban is vagyok, de megerősítést nyer, hogy nem Párizsban, hanem New Yorkban. Utána viszont a Brooklyn Public Library hatalmas épülete következik, gyönyörű bejárat, rajta aranyszínű domborműként kedvelt irodalmi hősök. Be is megyek, és teljesen helyinek érezve-tettetve magam elmerülök az egyik szinten a könyvkínálatban, egy olvasóteremben töltöm a következő órát csendben olvasgatva, beilleszkedve. 

Four & Twenty Blackbirds (439 3rd Ave, Brooklyn)
A Café Dadában van találkozóm fél 12-kor először, ahol otthonosan fogadnak és kellemesen elbeszélgetünk a francia-magyar étterem kihívásairól, ezután pedig kötelességtudóan utánanézek, hogy melyik a legmenőbb pékség a környéken. A fent nevezett helyet dobja ki minden létező tájékozódó alkalmazás, dícsérik nagyon, és csak öt utcát kell lemennem. Mivel először vagyok, és az üvegpultban árválkodó fahéjas csiga, csokoládés brownie stb. nem tűnik annyira egyedinek, kérem, hogy javasoljanak valamit. Pitét kell ennem, házi készítési tejszínhabbal, amit el is fogadok (de miért, amikor utálom a tejszínhabot?), kávét is kérek hozzá (így már az 1 liter megvan mára is). Mivel állandó tevékenységeim közé tartozik a konnektor- és internetkeresés (erről is le kéne szokni, mint a kávéról előbb-utóbb), kényelembe helyezem magam és nekilátok Brooklyn legjobb pitéjének. Sajnos nem túl finom, a csokoládé nem csokoládé, hanem valami szörnyűség, amit nem tudok és nem is akarok felismerni, hát még megnevezni. Egy idő után - amikor a telefonom töltöttségével elégedett vagyok - diszkréten távozom, csak semmi felesleges jópofáskodás. Menet közben még benézek a régről (3 évvel ezelőtt) ismert Gorillaba, de valami egészen szörnyen leharcolódott szegény, és tényleg látom, hogy New Yorkban jönnek-mennek a helyek, ami korábban menő volt, mára kizsigerelt, megfáradt maradvány lett.

Nem vádolhat senki azzal, hogy ne lépnék ki gyakran a komfortzónámból, az úton visszafelé még dominikai utcai árusoktól cukornád juice-t veszek, olyan kedvesen autentikusan, lepattantan álldogálnak, a cukornádat pedig felismertem. Amúgy nem igazán jó, zöldes íze van és túlnyomták a jeget benne. Ezt sem igazán tudom megmagyarázni utólag, hogy miért vettem, gyakorlatilag cukorsokkban járom ezután Brooklyn utcáit, keresem a hazafelé vezető subway-lejáratot. A metrón aztán kijózanodom, a Times Square-n szóló utcazenétől pedig újra élettel telítődöm.

Ja, vihar végül sehol, egyelőre. 

Este még bedobok egy Spicy&Sour Lamb Dumpling in Soup-ot a háztömbben lévő Xi'an Famous Foodsban, ahol mindenféle cikk bizonyítja, hogy mennyire menő és híres ez a hely, tulajdonképpen minden rendben is lenne, és az étel is nagyon finom, ha nem csámcsogna úgy a tőlem két méterre ülő kis ázsiai lány, hogy még Brooklynban is hallják szerintem. Néhány jelentőségteljes nézéssel igyekszem jobb belátásra bírni, de nem megy. Feladom, próbálok elvonatkoztatni, értetlenül iszogatom Chrysthemum Tea-mat, ami tulajdonképpen egy azonosíthatatlan virágdarabbal ízesített víz 1,75 dollárért.  

Rájöttem, hogy a regular coffee-tól (eddig iszapkávénak nevezett fekete lötty) lehet egyedül felébredni rendesen. Ezek a kifinomult kávéköltemények nekem már nem segítenek. Ezért aztán hiába is kezdem a napot igényesen a Plowsharesben, és olvasom a New York Times mellékleteit laza hipster életstílust képviselve, úgy távozom, mintha mi sem történt volna, az a 4 dollár átadódott a kultúra támogatására és kész. Úgyhogy hazafelé sunyin beugrom a Broadway Bagelbe megint, itt lassan már tudják a kávémat, bár továbbra se értem, hogy az 1,95 dolláros kávé miért kerül 2,20-ba, de nem baj, ilyen apróságokon nem akadunk fenn (tudom szervizdíj, bár a pultnál kérem). Borravalót meg amúgy is mindig adok.

Kihalt a város, üres New York, nemcsak azért, mert valami hurrikánt várunk (eddig nem tudok róla, hogy érkezne, pedig már másfél napja beígérték), hanem mert Labour Day van, ami ugye munkaszüneti nap, és tényleg szinte minden zárva. Úgyhogy mára okosan kell programot választanom (biztoos).

MOMA (11 W 53rd St)
Magávalragadó bemutatkozó előadást kapunk a metróban egy szegény hajléktalan, mindenesetre szörnyű betegségekkel küzdő "koldustól", bár van egy olyan érzésem, hogy profikkal gyakorolta be a beszédét. Az apróimat nekiadom. Varrógépet nem árul szerencsére.

Legalább egyszer lenne egy olyan, amikor nem az ellenkező irányba indulok el a subwayből kiszállva (és egyébként az sem segít, hogy na jó most erre indulnék és direkt a másik irányba megyek), most viszont valahogy sikerült egy állomással tovább is mennem (biztos elteltem magamtól hirtelen, hogy milyen jófej voltam a koldussal - persze az ilyesmi azonnal semlegesíti a jótékonyságot).

Az 50. utca helyett a 42. utcánál szállok le, pedig a Times Square-rel átmenetileg telítődtem pár napja. Végignyomom újra, jó ez, nem lehet megunni, viszont a főszereplőket itt is sújtja a labor day, nincs túl nagy tömeg, az amerikai szobornak öltözött ember egyedül árválkodik, ilyen pillanat sincs sokszor szerintem az életében, legalábbis amikor amerikai szobornak van öltözve.

Szóval végigmegyek a furcsán kiürült utcákon, megtalálom a MOMA-t, ahol vesztemre először a shopba megyek be (alaphiba!), itt el is töltök kb. két órát, rengeteg könyvet kapásból megvennék, de szerencsére a limitáltbörönd-tudat nagy úr, nem veszek egy könyvet sem, talán majd később egyet, de azt végig kell gondolni. Én olyan gyönyörű könyvet még soha nem láttam, és magáról a könyvről szól (Book). Átnézem az összes tárgyat szinte, szerencsémre 90%-ban erőltetett kacatok vannak, ráadásul egy részük ugyanaz a kínálat, mint két éve. Döbbenetes, hogy Roy Lichtenstein ennyire kommersz lett (bögrék, poháralátétek, egérpadok, minden), Magritte-ről nem is beszélve (tányér), kisebb korom nagy kedvencei ők és akkor még kicsit különc, meg nem értett festőknek számítottak. Dalít kicsinálták idejekorán, azt még a MOMA se meri tartani (szuvenyír formájában). 
A shopban sikerül magam lefárasztani teljesen, szóval elnapolom a kiállításnézést, így mégse mehetek be, hogy már eleve leszívtam a saját agyam.

Nem is tudom, mihez kezdjek, haza mégse kéne most kullogni, ennék valamit gyorsan (életveszélyes ötlet előkészítetlenül a cityben), és ekkor hirtelen meglátom a hotdog árust.

Na most hot dogot New Yorkban közismerten csak a hülyék vesznek vagy a ma született bárányok, de most már muszáj megnéznem, hogy tényleg még mindig annyira rossz-e. Igen, az. Erről többet nem is szeretnék beszélni..

A Le Pain Quotidienben vigasztalódom egy újabb regular coffee-val (az kábé egy liter mára eddig) és mini brownie-val, az itteni capuccino csak bosszúságot okoz (fehér tejhabszörny...), leszoktam átmenetileg.

Borzasztó erős fáradtságomat részben kihevertem közben, de ezután is további heverésnek adok teret, szállásomtól a Riverside-dal ellenkező irányba indulva pofátlanul a Central Parkba érek pillanatok alatt, na ott leheveredtem és hallgattam kedvenc zenéimet, pár percet (vagy többet) még szerintem aludtam is. Ezután pedig egy nagy terv részeként gondoltam megnézek egy perui éttermet, amit sikeresen teljesítettem is, de csak kívülről. Amúgy jónak tűnik, majd el kell menni (Pio Pio Salon, Upper West Side 6, 702 Amsterdam Avenue).

Az egyik legveszélyesebb, de egyben legkellemesebb szórakozásom újabban a... vásárlás. Van itt egy nagyon jó szupermarket Westside Market, és annyira durva választék van mindenből, amit ugye eleve imádok (kivéve, amikor túl nagy és megbénít, a vékony határvonalat senki nem ismeri), hogy rámjön valami durva szenvedély közben, és alig tudom magam visszatartani, hogy ne vásároljak mindent össze-vissza. Ma azonban csak egészséges dolgokat vettem: például egy saját tervezésű salátát összerakattam az amúgy tökéletesen fogalmatlan, de aranyos fejű, mosolygós dél-amerikaival. Nem tudtuk eldönteni, melyikünk a hülyébb... Aztán olívabogyót vettem, gránátalmalevet, ginger shot-ot, ami gyömbér, méz és citromlé, pont az, amit én otthon ösztönből szoktam összerakni magamtól. Ellenálltam a harmincféle mozzarellának, a tízféle mandulatejnek, a csokiskeksz-készleteknek, a sushi sornak, a chia magos-magic-buddha beetetős organic, raw, vegan turmixoknak, és így is 35 dollárt otthagytam.

Az estét szerényen töltöm, hiszen mégiscsak kímélni kell magam (ez csak az én mániám), holnap már nincs ilyen lustálkodás, teszetoszaság, bevetés lesz, valahová nagyon messzire kell elhúzni, hogy ne tudjak visszasomfordálni napközben. 

A racionalitásnak annyi, mivel nem sokkal reggel 6 után felébredtem (pontosabban előtte 4 körül, de még visszapofoztam magam aludni), szóval nem bírtam tovább, és elindultam 7:40-kor, persze még egy normális hely sincs nyitva, ezért újra a Broadway Bagelbe megyek és iszapkávéval köszöntöm a napot.

Pedig két rendes kávézót is kinéztem a környéken. Az az igazság, hogy ezt mégis sokkal autentikusabbnak érzem, nincs az a masszív hipster hangulat, mint ezekben a modern, újhullámosnak mondott kávézókban, ami otthon már minden sarkon van szintén.

Ez azért egy furcsa környék, túl korán van, sok még a zombi, kéregetnek, de nem, nincs nálam semmi apró, pedig adnék is.

Earth Café (2578 Broadway) az egyik rendesnek hitt hely
Bárcsak ne is jutottam volna el ide, egy fehér habszörnnyel gazdagított förmedvényt kapok, majdnem visszavittem, hogy ez nem cappuccino, hanem latte, na mindegy kimérgelődtem magam 1 perc alatt, aztán megittam, és nem is volt már olyan szörnyű a végére. 

Ezután - még mindig csak fél 9 körül, elindultam a Riverside Park felé, ahol csodálatosan energikus sétát tettem, ez egy elég klassz, kevésbé karbantartott (pozitívum), természetes park, ahová aztán a nap folyamán többször visszamentem, napoztam, tornáztam, olvastam, vettem egy vasárnapi New York Timest, ami iszonyú vastag, és azt lapozgattam, és égettem magam, ameddig csak bírtam. Utána újra végigmentem a Broadway felső részén, megcsodáltam az Absolute Bagel előtti hatalmas sort, a Silver Moon Bakeryben vettem egy másik baguette-et, miután a Balthasarban vett gumivá szottyadt, de mit képzelek, a baguette arra való, hogy frissen elfogyasszuk. Amúgy lehet, hogy megtörök, és veszek inkább szeletelt kenyeret, mert ez így kezelhetetlen. 

Plowshares Coffe Bloomingdale (2730 Broadway (btwn 104th/105th))
Szuperhipszter, ahogy számítottam rá, na de végre rendes kávét kapok, már csak cortadót bírok ugyan. Be se férek, ki se férek, csak jövök-megyek, megiszom gyorsan, konstatálom, hogy ha kávékultúrára vágynék, akkor van már akár törzshelyem is. 

Itthon aztán nagyszerű reggeli-ebédet csapok, guacomole, paprika, paradicsom és a tegnapról maradt cronut falat, jaj, még mindig finom. Azzal hitegetem magam, hogy nem veszek többé úgysem.  

Macaron Parlour (560 Columbus Ave at W 87th St)
Délutánra beiktatok egy kicsit erőltetett programot, macaron és jó kávé után mindig érdemes menni, olyan, mint egy felfedező túra, ad egy célt és közben persze szabad a vásár, bárhová le lehet térni. Így is történik, találok egy nagyon klassz dekorációs boltot, persze jön a Halloween és minden erről szól, de a csillogó és centiméter ducttape azért megragad bennem, mint otthagyhatatlan termék, a rozsdás-kopott képkeretről (ilyet sehol nem lehet kapni) nem is beszélve, később döntök a sorsukról.

Maga a macaronbolt nagyon aranyos, és a macaronok is jók, hármat veszek, kettőt el is fogyasztok, kell az üzemanyag. Addigra kiderül, hogy este 7-re be kell érnem a 3. utcához, mert megyünk a rokonaimmal egy török étterembe. 

Közben elgondolkodom, milyen megnyugtató azért a kávékultúra nagybácsija, a Starbucks jelenléte, ugyan egyre üresebb, de egy biztos pont a turista wifi- és egyéb szükségleteinek kielégítésére. Jó látni őket, majd egyszer veszek is azért valamit, bár nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ők pénzelik a háttérből a legújabb vonalat. 

Savanyú szemétszag terjeng az utcákon, szomorú, elgyötört emberek, lábukat húzó néger nyugdíjasok mindenfelé, a menők elhúztak a hosszú hétvégére. 

Turkish Kitchen (386 Third Ave between 27th & 28th St) 
Indiai negyed, mindenhol hindu éttermek, hatalmas szeméthalom az utcán, országot váltottam. Jó érzés gyalogolni több utcát, nagyon meleg van, időben vagyok, nézelődöm. Valamiért szeretem, ahogy a subway forró levegője megcsap, egy perc alatt leizzadnék, ha izzadós típus lennék, de nem vagyok az. Könnyedén megtalálom a helyet, barátaim (unokabáty) már ott várnak. Minden finom, bár még soha nem láttam ilyen török ételeket, pedig Magyarországon is van jónéhány török étterem, azok biztos nem igaziak. Utána egy bárba még elmegyünk, ahol állítólag a jazz bluegrass irányzatát képviselő zenészek játszanak, hát közönség, az nem sok van, de tény, hogy most New York üres (Labour Day van hétfőn). Jól lefáradok egy gintonictól, úgyhogy haza is metrózom rendesen.

Felveszem a fekete kompressziós térdzoknimat (amitől nem fáj a térdem, de hosszútávfutáshoz is ideális) és elindulok a városba. Előtte elmennék a környéken található egyetlen normális kávézóba, az Earth caféba, amit előző este halálosan fáradtan, elalvásomat mesterségesen késleltető sétámon kifigyeltem. Szombat reggel van, ráadásul 3 napos szünet jön, nincsenek sokan az utcán. Tegnap nagyjából felvettem a ritmust már az érkezéskor, a legnagyobb péntek délutáni csúcsforgalomban a tömegen vágtam keresztül, hogy eljussak szálláshelyemre, egyszerűen irigylésre méltó lendülettel hasítottam, mindent megtaláltam, vonatot, metrót, utcát, házat. 

Szóval az Earth cafét feladom hirtelen, mert az utcán kétes alakok éppen előttem készülnek megdobni sörösüveggel egy szintén kétes megjelenésű alakot, inkább beugrom az előzős sarkon éppen elhagyott Broadway Bagelbe, ami egy sima reggelizőhely, van croissant, bagel. Jöhet a sima amerikai kávé is, most nem vagyok kávésznob kedvemben (még lehetek). New York közepén bármikor szívesen iszom fekete iszapkávét (regular coffee).

Dominiqe Ansel Bakery (189 Spring St)
Pár éve megtanultam, hogy ha az amerikaiak cirkuszt csinálnak, annak illik részesévé válni (legalábbis itt Amerikában). Eljutottam hát és szépen szolgáltam ezt a kedves, maguk által évek óta fenntartott teljesen mesterséges őrületet. Beálltam az amúgy nem létező cronut-sorba, és megkaptam a kis legendámat. Azóta megkóstoltam reménykedve, hogy borzasztó édes szörnyűség az egész... hát nem, sajnos rettenetesen finom, tökéletesen ki van kísérletezve az a ravasz, függőséget okozó íz, a közepén savanykás, nagyon kellemes krém van és beüt a nembíromabbahagyni érzés.

McNally Jackson Books (52 Prince St)
Kicsit sznob program, de mivel a Field Notes-okat (olyan, mint a Moleskine, luxus jegyzetfüzet, amibe aztán soha nem írsz, na jó néha...) én nagyon bírom, bementem, hogy vegyek néhányat - nem volt nagy választék, de azért vettem egy hármas szettet (kockás, sima, vonalas), átnéztem a könyvesbolt eseményeit (sznobéria már fokozhatatlan), magamba szívtam a New York-i irodalmi levegőt (vagyis ezzel áltattam magam) - aztán persze ittam kávét is, ami sokkal finomabb volt, mint a két évvel ezelőtti forró nagyképű "speciality" lötty. Persze a wifimentességhez még mindig tartják magukat, nem mintha attól még nem lógna mindenki a telefonján vagy a laptopján.

Frog's Crown (204 Spring St)
Csak egy McNallys szatyor kell, hogy egyből megkérdezzék, na, mit szereztem ott. Kicsit talán részletesebben megmutogatom, mint várta, de azért érdeklődést mutat kedvesen, szeme se rebben (egyébként lehet, hogy tényleg érdekelte, na).
Spenótos empanadát kérek, de nem tudom miért, sem az empanadáért nem rajongok, de pláne nem a spenótosért. Mindegy, elfogadom a döntésemet, megeszem, tökéletesen ízetlen, de a maga műfajában jól van elkészítve, szerintem abszolút értékben jó és finom.

Érdekes érzés, amikor már többször látott helyszínekre visszatérek. Nem tartom kidobott időnek, bár elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e jobb helyette újabb dolgokat felfedezni. A válasz nem egyértelmű. Törekedni kell arra, hogy ismeretlen helyekre is elmenjek.

Délután a Times Square-en elengedtem a tudatom, nem koncentrálok a fotózásra, csak megyek és nézelődöm, persze rengeteg a turista, de ezt is el kell viselni, ez egy ilyen hely. Színek mindenfelé, színes emberek, színes fények, nagyváros, öröm és izgalom, feldobottság, itt senki nem unatkozik, senki nem pörög alacsony fordulatszámon. Normális New York-i nyilván nem jön ide, de én nem vagyok az (se normális, se New York-i). Itt egyébként egy egészen lenyűgözően bunkó lény is volt, aki az egyik oszlop tövébe ültetett, amúgy gyönyörű növényzetre lazán fellépett, telibe letaposta az egészet, és úgy fotózta a barátait.
Csodálatos volt ugyanakkor látni együtt a világvégéről prédikáló szónokot Jézus nevében és a pár méterre onnan fotózkodó félmeztelen (de amerikai zászló festéses felsőtestű) lányokat.

Az 5th Avenue-t már kifejezetten megbántam, és addigra az igazat megvallva már kicsit elfáradtam, nem könnyű azért, hiszen délután 6-kor ugye otthoni idő szerint már éjfél van és annyira nem vagyok még sem átállva, sem kipihenve, bár nagyon jót tett az előző nagy éjszakai alvás. 

Benézek a Barnes & Nobles-be (kicsit abban reménykedve, hogy vannak kényelmes fotelek), na erről viszont nem tudtam, hogy ennyire proli, bár tény, hogy a McNallysben kicsit magasra került az intelligencia-léc, itt viszont minden van, ízléstelen szuvenyír, ronda notesz, népszerű irodalom, semmi színvonal vagy iránymutatás. 

Elgondolkodom a minden sarkon lévő hotdog-árusokon, vajon borzasztóan rossz hotdog ez? 2011-ben kipróbáltam, akkor rettenetes volt 5 dollárért, azt azonnal tanulópénznek minősítettem, de ki tudja, hátha az egyik a sok közül nem olyan rossz, csak ugye nem lehet tudni, melyik az. 

Végigmegyek a Central Park oldalán, az utolsó napsugarakat elkapom, a másik oldalon lévő galériák egyikébe pedig belopózom. Kedvesen köszönt a beengedő fiú, de látja azért, hogy nem vagyok célközönség, utánamered, és amikor a színes pandaszobrot fotózom pofátlanul, akkor azért már kedvesen rám szól. Oh, sorry, de a pandakép azért megvan. A Central Parkba még berohanok, hogy a néhány négyzetméter napsugárban fürödjek egyet, de kb. 5 perc múlva már el is megy.

Jöhet a subway hazafelé, feloldódom benne, mint mindig, itt érzed igazán New York legbelsőbb lüktetését, látod az embereket, érzed a bőrödön a pórusaidban az "olvasztótégely" elnevezést, csodálatosan különböző emberek, picik és idősek, mindenki a maga módján felvéve a ritmust, igazi New York-ivá válva, ahol ugyan valószínűleg kemény és talán lélekölő munkát végeznek, de mégiscsak egy másik dimenzióban vannak, nem véletlenül döntött így valamelyik felmenőjük vagy ők maguk, hogy idejönnek és belevágnak. Mindegy, hogy ülök vagy állok én is közéjük tartozom, nézek ki magamból és beléjük egyenként, nézem a reklámokat, mert itt igenis érdekes, hogy ki mit mond nekik és nekünk, róluk szól, a New York-i értékrendről, és tényleg nagyon sokat elmond.