Rájöttem, hogy a regular coffee-tól (eddig iszapkávénak nevezett fekete lötty) lehet egyedül felébredni rendesen. Ezek a kifinomult kávéköltemények nekem már nem segítenek. Ezért aztán hiába is kezdem a napot igényesen a Plowsharesben, és olvasom a New York Times mellékleteit laza hipster életstílust képviselve, úgy távozom, mintha mi sem történt volna, az a 4 dollár átadódott a kultúra támogatására és kész. Úgyhogy hazafelé sunyin beugrom a Broadway Bagelbe megint, itt lassan már tudják a kávémat, bár továbbra se értem, hogy az 1,95 dolláros kávé miért kerül 2,20-ba, de nem baj, ilyen apróságokon nem akadunk fenn (tudom szervizdíj, bár a pultnál kérem). Borravalót meg amúgy is mindig adok.

Kihalt a város, üres New York, nemcsak azért, mert valami hurrikánt várunk (eddig nem tudok róla, hogy érkezne, pedig már másfél napja beígérték), hanem mert Labour Day van, ami ugye munkaszüneti nap, és tényleg szinte minden zárva. Úgyhogy mára okosan kell programot választanom (biztoos).

MOMA (11 W 53rd St)
Magávalragadó bemutatkozó előadást kapunk a metróban egy szegény hajléktalan, mindenesetre szörnyű betegségekkel küzdő "koldustól", bár van egy olyan érzésem, hogy profikkal gyakorolta be a beszédét. Az apróimat nekiadom. Varrógépet nem árul szerencsére.

Legalább egyszer lenne egy olyan, amikor nem az ellenkező irányba indulok el a subwayből kiszállva (és egyébként az sem segít, hogy na jó most erre indulnék és direkt a másik irányba megyek), most viszont valahogy sikerült egy állomással tovább is mennem (biztos elteltem magamtól hirtelen, hogy milyen jófej voltam a koldussal - persze az ilyesmi azonnal semlegesíti a jótékonyságot).

Az 50. utca helyett a 42. utcánál szállok le, pedig a Times Square-rel átmenetileg telítődtem pár napja. Végignyomom újra, jó ez, nem lehet megunni, viszont a főszereplőket itt is sújtja a labor day, nincs túl nagy tömeg, az amerikai szobornak öltözött ember egyedül árválkodik, ilyen pillanat sincs sokszor szerintem az életében, legalábbis amikor amerikai szobornak van öltözve.

Szóval végigmegyek a furcsán kiürült utcákon, megtalálom a MOMA-t, ahol vesztemre először a shopba megyek be (alaphiba!), itt el is töltök kb. két órát, rengeteg könyvet kapásból megvennék, de szerencsére a limitáltbörönd-tudat nagy úr, nem veszek egy könyvet sem, talán majd később egyet, de azt végig kell gondolni. Én olyan gyönyörű könyvet még soha nem láttam, és magáról a könyvről szól (Book). Átnézem az összes tárgyat szinte, szerencsémre 90%-ban erőltetett kacatok vannak, ráadásul egy részük ugyanaz a kínálat, mint két éve. Döbbenetes, hogy Roy Lichtenstein ennyire kommersz lett (bögrék, poháralátétek, egérpadok, minden), Magritte-ről nem is beszélve (tányér), kisebb korom nagy kedvencei ők és akkor még kicsit különc, meg nem értett festőknek számítottak. Dalít kicsinálták idejekorán, azt még a MOMA se meri tartani (szuvenyír formájában). 
A shopban sikerül magam lefárasztani teljesen, szóval elnapolom a kiállításnézést, így mégse mehetek be, hogy már eleve leszívtam a saját agyam.

Nem is tudom, mihez kezdjek, haza mégse kéne most kullogni, ennék valamit gyorsan (életveszélyes ötlet előkészítetlenül a cityben), és ekkor hirtelen meglátom a hotdog árust.

Na most hot dogot New Yorkban közismerten csak a hülyék vesznek vagy a ma született bárányok, de most már muszáj megnéznem, hogy tényleg még mindig annyira rossz-e. Igen, az. Erről többet nem is szeretnék beszélni..

A Le Pain Quotidienben vigasztalódom egy újabb regular coffee-val (az kábé egy liter mára eddig) és mini brownie-val, az itteni capuccino csak bosszúságot okoz (fehér tejhabszörny...), leszoktam átmenetileg.

Borzasztó erős fáradtságomat részben kihevertem közben, de ezután is további heverésnek adok teret, szállásomtól a Riverside-dal ellenkező irányba indulva pofátlanul a Central Parkba érek pillanatok alatt, na ott leheveredtem és hallgattam kedvenc zenéimet, pár percet (vagy többet) még szerintem aludtam is. Ezután pedig egy nagy terv részeként gondoltam megnézek egy perui éttermet, amit sikeresen teljesítettem is, de csak kívülről. Amúgy jónak tűnik, majd el kell menni (Pio Pio Salon, Upper West Side 6, 702 Amsterdam Avenue).

Az egyik legveszélyesebb, de egyben legkellemesebb szórakozásom újabban a... vásárlás. Van itt egy nagyon jó szupermarket Westside Market, és annyira durva választék van mindenből, amit ugye eleve imádok (kivéve, amikor túl nagy és megbénít, a vékony határvonalat senki nem ismeri), hogy rámjön valami durva szenvedély közben, és alig tudom magam visszatartani, hogy ne vásároljak mindent össze-vissza. Ma azonban csak egészséges dolgokat vettem: például egy saját tervezésű salátát összerakattam az amúgy tökéletesen fogalmatlan, de aranyos fejű, mosolygós dél-amerikaival. Nem tudtuk eldönteni, melyikünk a hülyébb... Aztán olívabogyót vettem, gránátalmalevet, ginger shot-ot, ami gyömbér, méz és citromlé, pont az, amit én otthon ösztönből szoktam összerakni magamtól. Ellenálltam a harmincféle mozzarellának, a tízféle mandulatejnek, a csokiskeksz-készleteknek, a sushi sornak, a chia magos-magic-buddha beetetős organic, raw, vegan turmixoknak, és így is 35 dollárt otthagytam.

Az estét szerényen töltöm, hiszen mégiscsak kímélni kell magam (ez csak az én mániám), holnap már nincs ilyen lustálkodás, teszetoszaság, bevetés lesz, valahová nagyon messzire kell elhúzni, hogy ne tudjak visszasomfordálni napközben.