South Ferry
Iszonyatos forróság van New Yorkban az aluljárók belsejében, csak a mediterrán népek várakoznak a legalsó bugyrokban, a többiek fent próbálnak nem totálisan leizzadni, mielőtt beszállnának a jéghideg metrókocsikba. Én a forró katlant választom, a híres "subway-forróság" valamiért nekem elviselhető.

Még mielőtt nekiindulnánk, elsőre nem sikerül a metrókártyámat lehúzni, úgyhogy kicsit oldalra húzódok, és ennek köszönhetően tök véletlenül meglátom, hogy az első öt metrókocsiba kell szállnia annak, aki a South Ferryhez tart (ez Manhatten legdélibb pontja, a kikötő), az okát nem értem mondjuk. A többi metrókocsi leesik egy süllyesztőbe, vagy bedarálják az utolsó előtti állomásnál?

Megérkezéskor South Ferrynél az állomáson lila egyenruhás turistavadászok rohanják meg a kiszálló gyanútlan népet, ordítanak, valami túrára akarnak rábeszélni, nemcsak a komp és a Statue Liberty, hanem a helikopter szót is ordítozzák izgatottan. Ők azért vannak itt, hogy mindannyiunkat begyömöszöljenek egy helikopterbe és valahová a város fölé repítsenek. A hónom alatti New York Times és furcsa (semmiképpen sem turistás) öltözetem úgy funkcionál, mint fokhagyma a vámpírok ellen, engem egészen békén hagynak. Mondjuk alapvetően nem értem, miért jöttem ide le, de majd kiderül.

A helikoptereket lesve kicsit süttetem magam a napon, szokás szerint igyekszem kihasználni a nap (ezúttal nem utolsó) sugarait.

Arra andalog két rendőr, mire az összes turistacsalogató munkás felszívódik, éppen olyan profin, ahogy a kétszáz versace ridikült áruló dolgozók szokták egy mozdulattal felcsípni a teljes kínálatot.
Tényleg csak azt nem értem, hogy van mindig ennyi hülye turista, akit be lehet fűzni 100 dolláros túrákra, miközben az állami komp valami 1 dollárért visz át a Governor Islandre, ami tele van látnivalóval.

Eljött az ideje egy újabb Starbucks rekreációs körnek, jégverembe vágyom kis wifivel kiegészítve futó ügyeim intézése céljából. Nem tudom, minek költök New York Timesra, mikor innen ingyen is szerezhető, de én legalábbis elhozok egyet.

Rájövök, hogy az egyik legmenőbb kávezó, a Bluestone Lane itt van 3 percre, szóval muszáj oda beugranom, emlékszem két éve ezt a helyet találtam meg a legnehezebben, most viszont rutinból jövök, vagyis nem, de pont belefutok könnyedén.
Kicsit furcsa, hogy üres, de a kedvenc zenéim mennek New Order, The Cure... elég jó üdvözlés, értékelem magamban (mondjuk nem állítom, hogy sok embert zaklatna fel ez a kérdés).
Ha nem lenne egymillió dollár, vennék egy márkázott szatyrot is itt.

Kubai ebéd
A "ma nem eszem semmit" fogadalmam feladom, amint elhaladok egy észrevehetetlennek szánt (tehát feltehetőleg jó) kubai gyorsétkezde (Sophie's Cuban) előtt, torka szakadtából ordít a kiszolgáló fickó, főleg, amikor nem tudok megnevezni azonnal második köretet, miközben kétféle jár a kiszemelt pirosas fűszerrel bevont, vonzó csirkecomb mellé. A bevándorlási hatóság alázatos komornyiknak tűnik utólag hozzá képest, épp csak fel nem pofoz, hogy siessek már a választással, ez itt a Wall street, nem élünk meg ennyi töprengésből... Megkapom, és az Amercian Museum of National History lépcsőjét tisztelem meg ebédem elfogyasztásával, ami persze közel sem annyira jó (mármint az ebéd), mint amilyennek a hely kinézett és amilyen hangerővel nagyképűen ordított a kiszolgáló. A múzeumot mindenképpen megnézem majd, eddig valamiért elkerültem ezt a típusú kikapcsolódást.

A Wall street 75 alatt, az Andaz Hotel sörkertjének csapjánál töltöm a délután hátralévő részét barátokkal, ismét helyi magyarok persze, közben jönnek-mennek a munkából kieresztett öltönyös, lazulni vágyó emberek.

Miután 3 órát töltök közel (szerintem) 90%-os páratartalomban, egy másik mentsváramba, a Le Pain Quotidienbe megyek. Kiválasztok egy szép és egészségesnek szánt gyümölcssalátát (Almond Butter Berry), benne chiamag, kókusz joghurt (?),  mandulavaj, organic agave és minden egyéb, ami organic es trendi (8 dollár).
Meglepetésemre a kiszolgáló csaj berakja egy nagy turmixgépbe és ledarálja az egészet kérdezés nélkül. Sebaj, legalább nem kell rágnom, az igaz, de ez azért nem volt előre nyilvánvaló, még jó, hogy a croissant-t nem darálják le. 

Ezután csodálatos kertek mentén (Battery Garden) még lenézek a vízhez, a kikötő most nagyon szép, a felújított és a stílusosan lepattant keveréke, és tényleg elképesztő növényeket telepítettek ide. 

East Village
Még mindig nincs vége a napnak, a Key Barba kell mennem, de aztán meghiúsul a program, amit egyáltalán nem bánok.
Az utcán hajléktalanok épp kirabolják egymást, hatalmas élet van mindenhol, de én persze borzasztó fáradt vagyok, 11 órát nyomtam egyfolytában a városban.
Egy pillanatra pánikba esem, mert csak valami L subwayt találok, aminek a létezése nem ugrik be hirtelen, de aztán megtalálom a hazafelé vezető utat.