Tudom, hogy mindenki lusta kattintani, hogy kiderüljön számára néhány tényadat Mongóliáról, ezért eléggé el nem ítélhető módon ide copy-pasteltem a wikipedia legprimitívebb gyorstalpalóját, amelyet egyben spirituális ráhangolódásnak is szánok. 

"Mongólia legnagyobb közigazgatási egységei az ajmagok (mongolul: аймаг). Az ajmagok járásokra, vagyis szumokra (mongolul: сум) oszthatók. A főváros, Ulánbátor önálló közigazgatási egységet képez, független Töv ajmagtól. Az országban (Ulánbátor kivételével) 21 ajmag és 315 szum található.

Korábban az ájmag mongolul „törzset”, „törzsszövetséget”, „fejedelemséget” jelentett. A szum „nyilat”, „lövedéket” jelent, emlékeztetve a hajdani katonai felosztásra.

A Csing-dinasztia korában Külső-Mongólia kelet-nyugati irányban volt felosztva Szecen kán, Tüset kán Szajn-nojon kán és Dzaszagt kán között."

(Forrás: Wikipedia)

Remélem most már a felületes szemlélők leléptek és folytathatom teljes nyugalomban útibeszámolómat.
Aki mégis maradt annak minden elismerésem és meleg üdvözletem. 

2017.07.30. Távozás Ulánbátorból, letérés a főútról

Eddig nem említettem, de ez az egész egy tíznapos motoros túra valójában, ami ezennel el is kezdődik. A Beyond the Standard, alapvetően komoly, akár extrémnek is mondható, de semmiképpen sem hétköznapi túráiról híres csapattal, összesen hét útitárssal vonulok, ebből öten ülnek motorra, mi hárman pedig egy UAZ-452-ben követjük őket. "Offroad" nyitónapunkon nem igazán hiszem el, hogy ez kivitelezhető lesz, és nem rázódunk mindannyian darabokra a nap végére, a testrészeink felcserélődnek, a vesém helyén lesz az agyam és fordítva, mondjuk ez lehet, hogy észrevétlenül mégiscsak megtörtént. 

Az első katartikus élmény, amikor megállunk a semmi közepén egy domboldalon, tényleg sehol_semmi, csak a zöld táj, a távolban állatok legelnek... kiszállok, valami nagyon erős fűszeres csodálatos illat csap meg, azóta se tudtam beazonoítani milyen növény, a többiek szerint leginkább a zsályához hasonlít, de azt nem érzed ennyire intenzíven a levegőben talán.

Két nagyon aranyos mongol kísér és segít bennünket az egész úton, természetesen az UAZ-t is az egyikük vezeti, egészen durva, lenyűgöző rutinnal és vezetéstechnikával a legkülönbözőbb terepeken. 

Szóval most itt a semmi közepén megebédelünk, majd továbbmegyünk. Elindulunk-megállunk, nem hiszek a szememnek, folyamatosan változik a táj, hiába a zötykölődés, nem vagyunk rosszul és minden percét élvezem az utazásnak. A motorosok persze úgy elvannak, mint hal a vízben. 

Napunk egy nagyobb hegy aljában végződik, újra a "semmi", de közben rájöttem, hogy valójában ez a "valami" közepén, minden tökéletesen érintetlen körülöttünk, sátrat verünk, vacsorázunk, majd nyugovóra térünk. 

Másnap továbbállunk, lovak, birkák, kecskék, marhák mindenhol, mellettük temérdek bébiállat, elolvadunk a tisztaságtól és, hogy milyen nagy számban és jól láthatóan nagyszerű közérzettel vannak el errefelé az állatok.

Este egy egészen különleges táborba érkezünk, Khustai Lunoba, este még nem tűnik fel, de másnap reggel már annál inkább, hogy leginkább úgy néz ki, mintha valami dán vidéken (ez az én rögeszmém) lennénk. Mindenki hullafáradt, de végre van zuhany (hidegvíz, ami engem a legkevésbé sem zavar), és mosdó, amelynek a jelentőségét nem lehet eléggé méltatni, pedig ez még csak az út eleje. Egyszerű vacsorát kapunk, általunk francia salátának ismert orosz saláta, káposztasaláta, tészta zöldségekkel, némi (valószínűleg) birkahússal, és ennyi, szerény, de elég. 

A reggeli az út során végül ikonikussá váló párbeszéddel indul: 

Egyik, amerikai útitársam kérdezi a szerény mongol személyzetet: 

Július 27. IrkutsZk, Sziberia

Fél10-kor ébredek óriási frissességgel, bár mivel csak 10-ig van reggeli minimálisra csökkent az erre fordítható idő, talán nem is baj. Ezek a szállodai reggelik sosem végződnek jól, túlevés miegymás, ismeretlen helyen vagyunk, most ezekre vigyázni kell. Én csakazértis kását eszem, ami persze valójában egy tejbegríz, szóval nem túl nagy komfortzóna kiugrás. 

Összepakolunk, 10-kor indulás a Bajkál tóhoz. Előtte az életünkért küzdve internetezünk, posztolgatunk utolsókat, az előző napi majdnem 18 órányi offline állapot nem játék, kiéheztünk (és még nem is sejtjük mi vár ránk).

Elsőként a  Bajkál Múzeumba érkezünk, ahol a tó mélységéről (legmélyebb pont 1637 m), valamint összetételéről és élővilágáról hallgatunk előadást. A végén 2 labdaszerű fókát látunk úszkálni, úgy tűnik egész jól érzik magukat, bár gondolom nem tudnak túl sokat a kinti világról.

Ezután jön a strand pár percig, 

majd a halpiac, vagyis van ott mindenféle, kukorica, toboz és fenyőmagok óriási mennyiségben (de csak nem akarják normális áron adni), továbbá bajkáli omul nevű hal, amit hosszában szétfeszített változatban, hidegen és melegen füstölve is adnak.

A fotózást önmagában nem szeretik a piacon, jobb, ha azért veszel is valamit. Iszom egy kvaszt, ami később soknak bizonyul, mert igazából jéghidegen jó csak, és itt a 35 fokban ez egy gyorsan múló állapot, úgyhogy le is adom egy idő után az egyik lépcsőn a köz javára (miután egyik kedves utitársam sem fogadja el, átlátva a szabadulási szándékot).

Vissza az autóba, indulunk lanovkázni ("Normafa"), fel egy hegyre, kilátó aztán gyalog le.

Még valami legendás tóból kiálló kőről is mesélnek, de ezeket már csak mértékkel fogadjuk be, nemcsak azért, mert a háttérben pornófilm forgatás van a tengerben,

hanem mert be vagyunk sózva, este vár ránk a nagy út.

 Lezárásként még egy szupermarketben vásárolunk fontos dolgokat az este 9-kor induló transzsziberiai express útra, például találok helyi túrórudit, sokkal menőbb és finomabb, mint nálunk. Van alap csokis borítású, karamellás, ugyanaz a kellemes citromos íz a túróban, jó élmény.

A hotelban egy utolsó internet menet, szakadunk el, utolsó körök, nagy levegő újra, majd iszonyúan felpakolva elindulunk az állomásra.

Két fülkében van a társaság, 36 óra az út, igencsak szűken vagyunk, de a berendezés egészen praktikus sőt kifogástalan.

Gyakorlatilag azonnal nekiállunk átnézni a kajászacskókat (ezeket a helyi szervezőktől kaptuk, akik valamiért vizes virsliket és nyálkás ananászos húsokat tettek nekünk abszolút nem praktikus műanyag dobozokba. De van azért aranyos reggeli pakk is, többféle keksszel és csokival, meg ringló, ami ahogy van meg is rohad másnapra). Nekiállunk enni egyből tehát, ez egy nagyon fontos kezdése az útnak, elvégre magyarok vagyunk, kicsit sajnálom, hogy nincs nálunk egybefasírt vagy rántottcsirke. 

Utána sörrel/borral koccintás, majd az egyik mongol szomszéd átjön a fülkénkbe, kedvesen befogadjuk, de néhány óra múlva megbánjuk kissé, mert nem tágít sehogysem. Úgy ítéljük meg, hogy kultúrális különbség az oka a kialakult helyzetnek, de a csapat józan ésszel rendelkező tagjai azt mondják, hogy semmilyen kultúrában nem ragadsz a másikra öt órán keresztül, miután megismerted, akkor sem, ha ingyen whiskeyvel kápráztat el.

Vegül vagy hajnali 3 óra, mire elalszunk, eleinte nem nagyon sikerül, utána pedig kissé nehezen jön álom a szememre, a vonatban zakatolás elringat, de közben fel is ébreszt időnként, végül azért jól alszom.

 A másnap aktívan zajlik a vonaton, megállunk, kiszállunk, visszaszállunk, persze sehol nem tudjuk pontosan, hogy mennyi időnk van, kicsit fél az ember mindig, hogy csak integethet a vonat után, ami persze nem vicc, sőt para (elsősorban nekem).

A szibériai-mongol határon összesen öt órát várakozunk, de igyekszünk azért aktívan tölteni, a mosdókból jéghideg víz jön, ezt külön érdemes megjegyezni, de a hőségben nagyon jól jön.

Újra este a vonaton és hamar visszavonul mindenki, én csak hallgatom órákon keresztül, ahogy a hatvanhárom vonatkocsit egyenként rácsatolják a vonatra, valamennyi földrengésszerű - és akkor még érthetetlen - élmény, de nem félek egy percig sem, intenzív hatások, végül azért csak elalszom, reggel 6-kor pedig űrbéli táj vesz körül, megérkeztünk  Ulanbator külvárosába.

2017.07.29. Érkezés Ulanbatorba
Vége a transzsziberiai útnak, 36 óra elrepült.

El se hisszük, hogy ez már az ulanbatori állomás, reggel 6 óra van, érdekes mennyiségeket és minőségeket aludtunk furcsa időpontokban, a jetlag és a felelőtlen fennmaradások között lavírozva.

Két kedves taxis elvisz bennünket a 2 percre lévő szállodába, természetesen kihasználva azonnal, hogy egyelőre fogalmunk sincs a helyi árakról, minden elismerésem, ugyanakkor megerősít abban, hogy nemcsak budapesti jelenség a taxis hiéna, azért nem volt nagyon durva lehúzás, csak közepes.

Néhány óra délelőtti csendespihenő, azaz magyar idő szerinti alvás majd bevonolunk a városba, A pénzváltás csak pár órát vesz igénybe, némi tanacstalan mászkálás után pedig elmegyünk egy hotpot helyre, amiről jelenleg azt gondolom, hogy szentségtörés vagy sem, nem az én műfajom, de majd ha jobban megismerem a készítsd magadnak pontos elveit az ázsiai konyhában, akkor majd megszeretem. 

Ezután egy buddhista templomot megnézünk, ahol lehúz egy szerzetes + 1000 helyi pénzre a nagy pénzváltás visszaadás procedúra során, mindegy nem sok, ezzel szerintem meg is váltom az egész utat, mert végül sehol máshol ilyen jellegű probléma nem adódik. 

Ulanbator utcait felfedezzük, nekem tetszik, magyar kávézót is találtunk, ami sajnos tönkrement, főtér, béna kávézó wifivel, egymás elhagyása, majd felmegyünk a Zaisan Memorialba, ez nagyon jó program.

Taxival vissza a szállodába, kis aklimatizálódás és újra belevetjük magunkat az élményekbe, egy utca fesztiválba botlunk, minden van: street food kánaán, zenés-táncos mulatság, DJ, szürreális spinning bemutató az utcán (akkor még nem tudtam, hogy a következő héten itthon is lesz ilyen a Szabadság-hídon), belevágok a sűrűjébe, az egyik helyen már  kecskét is eszem, vodkát is fogyasztok mindvégig szem előtt tartva az egyik legfontosabb utazás előtt kapott instrukciót, hogy "ne becsüljük alá a vodka hatását". 

 Az est folyamán a csapat egy része ún silent discóban szórakozik, én pedig elmegyek inkább a szállodába, bár akkor még azt gondolom, hogy másnap lehet aludni a kisbuszban, amivel megkezdjük a mongol vidéken történő időnként teljesen nomád és szuper OFFLINE utazást. 

"Micsoda, hová mész? 
Szibéria, aztán Mongólia, 16 nap összesen, ha jól értettem a programot.
Úristen! Az nagyon menő!"  esetleg:"Haha, mész megfagyni?" 

Na jó, utánanézek inkább. Nem-nem, szó sem lesz megfagyásról, ugyanolyan idő lesz kábé, mint nálunk Budapesten, 28 fok, persze hűvösebb napok is előfordulhatnak. Szibéria = megfagyás asszociáció nem jó. 

Ami Mongóliát illeti, na ott viszont "mindenre fel kell készülni" olvasható az útra vonatkozó instrukciókban, azaz hozzunk azért meleg cuccokat is, simán lehet 5 fok, nulla fok, bármi, főleg este. 

A bőröndöm tehát érdekesen néz ki, van benne fürdőruha, kánikulaszettek, télikabát, polárfelső, a tehénmintás bundamellényt önmarcangolóan kiveszem, a bőrönd összsúlyán már nincs kedvem aggódni, van épp elég egyéb. A helyi ételek, gyomorerősítők, "széles spektrumú antibiotikum", ezt végül nem szerzem be, a lustaságom felülkerekedik a hipochondriámon. 

Rég izgultam ennyire egy út előtt, de most nagyon félek, persze teljesen mástól, mint mások, ez minden utam esetén hasonló: lekésem a gépet, mégsincs repjegyem csak azt hittem (nem állítottam, hogy racionális indokaim vannak), nem jók a vízumaim, lekésem a csatlakozást, lezuhanunk (ez utóbbitól mostanában kevésbé félek, mert végül soha nem zuhanunk le, persze pont emiatt kéne félni egyre jobban, hiszen nő az esélye annak, hogy majd valamikor mégis) és hasonlók. 

Szibéria, Mongólia... számomra annyira kegyetlenül és misztikusan hangzik, teljesen kívül esik mindenfajta utazási divathullámon, nem is ismerek senkit, aki járt már arra. Nem tudom mit várjak, mire számítsak? Bevallom én nem vagyok egy tudatos utazó, nagyon ritkán tervezek előre, az élet úgyis általában felülírja, minek a sok stressz. Annyit előre elárulok, hogy az út során ez egy jó képességnek bizonyul. Azért aminek nagyon kell, utánanézek, de valószínűleg sokkal több, a műveltség illúzióját jobban erősítő információnak kéne birtokában lenni egy ilyen út előtt, mint amivel én elindulok. A gasztronómiai kérdéseket mindenképpen átnézem, mit érdemes megkóstolni, milyen kihívások várnak majd rám. 

Az én utazásom elsősorban spirituális belső út lesz, az impulzusok alakítják majd, amiket kapok útitársaimtól, a külvilágtól, az új földeken látott emberektől, ezek összhatása adja majd az élményt, szűröm át saját magamon és hozom haza, amit érdemes, vagy amit nem, de megmarad. Igyekszem tudatosan végigcsinálni a két hetet, ezért is írok minden nap majd, hogy átélhessem újra és megérthessem, amit meg kell. 

2017.07.25. 17:30, Budapest, indulás

Mire összegyűlik a csapat szinte lefáradunk, túl korán kezdődnek a kalandok, például kiderül, hogy nem is a 2B hanem a 2A-ra kell menni. Nyolcan vágunk neki az útnak, a Beyond the Standard csapat szervezésében, a társaságból sokan most találkozunk életünkben először, nagyon ígéretesen indul. 

A checkinnél kissé túl hosszan nem történik semmi, csak állunk, furán, nem sietve méregetnek bennünket az ismerős orosz akcentussal magyarul beszélő szőke reptéri dolgozók. A többiek gyanúsan kis bőrönddel vannak, kicsit megijedek, az enyém túl nagy biztos, makro para indul: 21,1 kg mondogatják biztatóan (23 kilót lehet felvinni), nem aggódom azért túl, 21,2 lett végül. Közben kiderül, hogy 1,5 órát késik a gépünk, ami azt jelenti, hogy pont lekéssük a csatlakozást Moszkvában, pontosabban "futkározni kell majd" - mondják a checkinnél, nem baj, mondom, szoktam szigetkört futni, persze nem annyira gyakran.

Most várunk a boardingra.

A következő gép talán reggel 8-kor indul majd Moszkvából? Legalábbis ha jól értettem, de közben mondják a többiek, hogy erre ne gondoljak, mert elérjük és kész. 

2017.07.25. 21:47

Közben fejlemény, hogy elugrottam megnézni a boardingot, erre kiderült, hogy 20:45-kor már elindulunk, szóval nem 21-kor, csökkent a késés. Visítva, lelkesen odamegyek a többiekhez, de ők lazák maradnak, persze azért szedellődzködünk, nem mutatjuk, hogy sietünk.

A gépen egy cseppet sem barátságos fura alak ül a középső ülésen, én pedig majdnem az ablak mellé zárva találom magam, de aztán kibumliztam a folyosó melletti helyet, ez számomra létkérdésnek tűnik egyelőre.

Hitch közben elkapja a jeleket, például az történik, hogy az előttünk ülő fickó nyomatékosan hátranézve figyelte egy ideig aztán felállt, hátrament és Hitch meglátása szerint elöl jött ki utána. Nem tudjuk értelmezni a jelenséget, csak elfogadjuk.

Kiosztották a kaját, amúgy a szendvics tök jó, jön elő az orosz nyelvtudásom pl. eszembe jutott mi az, hogy köszönöm, meg narancs meg alma. Hitch három ananászzselét megevett, durva... én még nem mertem hozzányúlni, elteszem, látom ez jó cserealap lesz majd a társaságon belül, sokat érhet majd még a mongol sztyeppén.

Még ugyanaz a nap,
a második repülőn ülünk, ami jó hír, ugyanis nagyon neccesen, de elértük a csatlakozást, végigfutottuk Moszkva repterét egy kedves utaskísérővel, aki velünk futott végig. Eredeti időnk szerint hajnali 3:19 van, azt hiszem 5:50-kor érkezünk meg Irkutskba, mármint az időeltolódást (6 óra) is beleértve.

Ráébredtem, hogy mennyire el voltam kényeztetve a New York-i járatokon, itt most semmilyen szórakozási lehetőség nincs beépítve sehová, de tény, hogy leginkább aludni van kedvünk, na nem mintha lehetne ezen a járaton, olyan kényelmetlen minden.

A nagyrészt orosz utazóközönség kissé zordnak tűnik, az ember egyre önfejűbbnek érzi magát, amikor a pandás fejpárnáját negyvenedszerre rendezi újra és ha felállok, négyen néznek mereven rám, mit képzelek, mi ez a nagy önállóság. Sajnos az ülésemet sem lehet hátrahajtani, úgy értem rossz, de nem aggódom ezen különösképpen, mondjuk a stewardesst megkérdezem a dologról, aki rávágja: "sorry, i can't fix it" (a sorryban már utólag nem vagyok biztos). Ez a klasszikus "így jártam" esete, nem érdemes rágódni rajta. 

Az éjszakai ételeket másfél órája szervírozzák (első gondolatom: minek? tényleg miért kell hajnali 3-kor enni, persze mások meg más időzónából érkezhettek, rájuk is kell gondolni), amúgy azt hiszem már viszonylag sok időzónát ugrottunk, a napfelkeltét is gyorsan lezavartuk. Közben érkezik a "turkey vagy lamb" menü, én most kalória és nem ízlés szerint választok, a sütimet, ami egyébként elég jól néz ki csak megfigyelem, így győzöm le a késztetést, első nap, még erős vagyok.

A menü kiosztása közben az orosz leírás megértésével szórakoztatom magam és jön megint vissza néhány szó az emlékeimből.
Arra jutok, hogy így nem tudom, hogy lesz ebből bármilyen alvás, márpedig Irkutskban aktív napunk lesz, szóval most kéne ezt a két órát megnyomni. A haladók a menü romjai fölött alszanak fejüket lehajtva. Irigylem is meg nem is őket. 

A mosdóban közben tornáztam 5 percet, a folyosón se fogtam vissza magam, az orosz nép lesújtó pillantásaitól övezve, kezdem megszokni, személyiségem csakazértis oldalai megmutatkoznak finoman a sötét, zúgó éjszakában. Még annyit, hogy a stewardessek egyenruhái elképesztően cukin rondák, vissza az időbe, óvónéni hangulatúak.

2017.07.26. délutan 14:43, Irkutsk, Siberia
Megérkeztünk Irkutskba, most mar 1-2 órája, annyi fennforgás van csak épp, hogy egy elég jó szállodában vagyunk, viszont nincs víz vis major szinten (tehát elvileg van csak épp elromlott), szóval zuhanyozni nem tudtunk és mosdóba se tudunk menni... kezdődik az edzés.  Váltottunk rubelt egy kedvesen lepattant harminc évvel ezelőtti miskolci buszpályudvar hangulatú váltóhelyen, a reptéren meg farkastetemek és szárított hal tömegek vártak az úgynevezett shopban, érzem, hogy jó lesz ez!

Most 3-kor megyünk be a városba, mi vár ránk....?
Óriási кафе feliratú pirog bár Румяново, ahol eszünk egy kis halas - egyébként kiváló - "pitét", teával pótolom a kávét, mert az amúgy nincs mégse, nem kell most akadékoskodni, hogy de akkor miért óriási betűkkel kiírva a helyre, hogy Café.

A turistanegyedben vagyunk, kávezók, éttermek ránk szabva, megnézzük az alap látnivalókat szobrok, miegymás (én közben nyűgösen mormolom, hogy nemérdekelnek a szobrok, de mást meg érdekelnek, úgyhogy elhallgatok), idővel azért megkezdem első fixációm beharangozását, a kiszemelt, természetesnek és egyedinek tűnő, nagyon komoly és régi, de úgy nézem itt átlagosnak számító faházakat nézném meg szívesen. Idegenvezetőnk eleinte értetlenkedik ezen, de aztán mindenkit megfűzök, hogy ez a legmenőbb dolog, úgyhogy végül rákattan mindenki, teszünk egy kis kitérőt, boldogan fotózzuk, ennél jobban már csak a lepukkant és kihalt teagyár épület ragad meg bennünket, ezzel végül mi válunk fura látnivalóvá a helyiek számára.

Délután még kis pihenés aztán elmegyünk a városba, egy kis boltban italokat veszünk, én egy gyömbéres folyadékot, aminek van egy sörös beütése, de nem feszülök rá. Szerintem sör amúgy, a többiek pedig nem értik, hogy miért lepődöm ezen meg, amikor gyömbér sör van ráírva (oroszul persze). Bevárjuk a helyi villamost, másfél óránál semmivel sem több a várakozási idő, és ezután durva élményben van részünk, maga a villamos súlyos, hangulatos lepattantsága. Hú, mennyire nem bírom amúgy, amikor nálunk röhögnek a turisták a zörgő 47-esünkön, sebaj most mi röhögünk, utólag megbocsátok minden brit turistának úgy viselkedünk, aztán odajön a kedves, enyhén szólva fura kalauz, mutatja röhögve a money-money ujjdörzsölős nemzetközi jelét, valamennyit fizetünk, majd leszállunk az irkutski Lenin körúton. Egy zseniális étteremben, a Рассолиьик-ban foglaltunk asztalt, nagyon orosz, de kicsit retro-hipszter, szóval modern szemlélettel van azért berendezve, óriási régi tévékeretbe rakott lcd tv, audiokazettasorok képkeretben, orosz hagyományokat idéző dekor. Gyakorlatilag a teljes étlapot végigesszük, de elegen vagyunk, hogy ez igazából átlagos fogyasztást jelentsen, a legtöbb előételt tényleg végigpróbáljuk. Úgynevezett orosz champagne-t is veszünk, ami egy szimpla, mint utóbb kiderül félédes pezsgő, és megtudom, hogy champagne tartományon kívül még itt is lehet használni ezt a kifejezést.

Nekem egy idő után egyre inkább beüt egy fejfájás, szóval lassan lezárnám az első napot, de még kicsit megyünk tovább nézelődni, bár a város már zár, sehol semmi, viszont hazafelé gyalog végtelen mennyiségű lepukkant faházat láthatok, úgyhogy elégedett vagyok.

Elalvás előtt végképp kiüt a nap, hidegrázós fáradtság és borzasztó fejfájás, végiggondolom az életemet és, hogy miért vagyunk ezen a földön, van-e értelme még mindig az életet választani, aztán az Advil ultra úgy lezsibbaszt, hogy végül pillanatok alatt színes pillangós álomban találom magam, köszönöm Advil ultra!

Hol is kezdjem az utolsó nap reggelijét? Fontos, életbevágó kérdések. 

A környéken maradok természetesen, kiszámolom, 16:30-kor kell elhagynom a házat az én sajátos, biztonságos forgatókönyvem szerint. Azért elmegyek egy érdekes helyre, a Hungarian Pastry Shopba, ahol egészen meglepődöm, milyen nagy vendégsereg van, és különösen nagy süteményválaszték, sok közülük ismerős utánzata az itthoninak, nem rosszak, ráadásul az engem megszólító pultos lány pont magyar, meg is kérdezem, szerinte mit érdemes kóstolni.

Leülök, kérek egy rétest, mellettem egy fickó írogat, kicsit beszélgetünk (itt így megy ez), kiderül, hogy orosz, én pedig megosztom vele a süteményekkel kapcsolatos véleményemet, elmondom, hogy igen sok közülük tényleg magyar, és a rétes is finom, javaslom próbálja ki majd. Ő itt él jónéhány éve. Jó így egymáshoz szólni.

Délután igazi stílusos amerikai búcsúebédet nyomok, az olcsó és híres helyen bedobok egy pizzaszeletet és egy kólát, utána visszamegyek a szállásra és végleg összepakolok.

Elindulok a reptérre iszonyatos mennyiségű cuccal, első körben a subwayen egyensúlyozva. Az első állomásra, a Penn Stationre érve minden addig létezett eligazodási pont eltűnik, és hirtelen egy ismeretlen káosz közepén találom magam. Semmi nincs kiírva, nemhogy átszállások vagy csatlakozások, pedig befelé a táblák a szó szoros értelmében fogták a kezem és vezettek. Kimegyek a nyílt utcára, egy nő segít felcipelni a lépcsőn a bőröndömet, ott mindenfelé keresgélem a stationt, de sehol nincs, pedig a térképem mutatja.

Végül egy reklámtáblatartó ember elmagyarázza kedvesen, mit kell tennem (és azt is hozzáteszi segítőkészen, hogy ne hívjam Pennsylvania Stationnek, mert az Penn Station). A stationre érve újra idegen bolygón találom magam, egészen szürreális, hogy az elmúlt két hétben mindenhová tűpontosan eltaláltam, most pedig semmit nem értek, az airport vagy Newark, de akár New Jersey sem szerepel sehol semmilyen táblán. Rendőröket kérdezek meg végül, akik türelmesen elmondják mit kell tennem, valahogy aztán kisilabizálom az irányt, végig bizonytalanságban, találok egy automatát, megveszem a jegyet, innentől már csak egy feladvány van, hogy melyik trackről indul a vonat, amit azonban csak indulás előtt pár perccel írnak majd ki (ezt már egy kedves, fiatal csajtól tudom meg, aki szerencsére már a telefonján él, úgyhogy mindent ellenőriz nekem, hogy jó irányban vagyok-e). Egyszer csak valóban kiírják a számot, na de akkor viszont meglódul a tömeg és nem viccelek, egy kis dupla szárnyas fémajtón heringként tódulunk be, egyszerűen nem hiszem el, nevetek ezen a szürreális részen, de páran mondják "this is New York", hát ezt azért nem mondanám, bár nyilván nem ismerem a hétköznapi élet legmélyebb bugyrait. Átverekedem magam a csomagjaimmal, fel a vonatra, elhelyezkedem és innen már végre egyértelmű út vezet a reptérre. Itt is beszélgetésbe elegyedem, mondják üljek le, mire mondom, hogy á, 8 órát fogok ülni (akkor még nem tudom, hogy még sokkal többet), majd kérdezik hová megyek és így tovább. 

Kiérek a reptérre, hirtelen folytatódik a rossz álom, meglátom, hogy a járatom delayed státuszban van: a 21:55-ös indulás helyett 01:15-kor megy a gép, ami azt jelenti, hogy 3,5 órával később a tervezettnél. Ezek után már nem tekintem stressznek, hogy nem találom persze a check-in pontokat, de aztán meglesz, a bőröndöm too heavy, de elnézik a ránk váró kellemetlenségek miatt, a biztonsági pontokon simán átmegyek, majd megérkezem a világ legnyomasztóbb végső terminál pontjához, ez a rész kb. 8-10 kaput fog össze, és bár én értem, hogy van ilyen vagy húsz a terminálon, de semmilyen boltok, nulla inger van, enyhítő körülmény, hogy legalább vannak normális feltöltőpontok (konnektor). Itt töltöm tehát az elkövetkezendő 5 órát, merthogy ugye 19 óra körül már kiértem a reptérre és 20 órára be is jutottam. 

Egy tévékészülék is van a várónkban, ahol megtudjuk, hogy egy órája se robbanás történt Manhattanben, éppen azon az utcán, ahol előző nap voltam, amikor a kávéfesztiválra mentem (nem vicc, pontosan azon a sarkon, ahol kiszálltam a metróból). Most viszont lezárták a metrókat is, tehát ha később indulok, ki se érek a reptérre, de még talán a késői indulásra sem. Internet nincs, csak 5 dollár per órás, rossz lefedettséggel, igazi gonosz lehúzás, főleg nekünk, akik be vagyunk ragadva több órára. 

Végre felszállunk, amikor kiderül, hogy a mellettem ülő utas seafoodmérgezésben szenved, azaz ötpercenként jár ki a mosdóba nemtudjukmitcsinálni, de nem is akarom tudni, viszont egy idő után felajánlom, hogy cseréljünk talán helyet, mert nem lenne rossz, ha tudnék aludni 3 percet a nyolcórás út alatt. Az ablak mellé kerülök, pedig örültem a folyosói ülésnek, hirtelen rám tör persze a klausztrofóbia, de elhessegetem az érzést, van vele azért munka. A srác is jobban lesz, onnan már persze nem jár ki percenként, de úgy érzem, az én helyem megfeleződött, viszont elengedem azt a gondolatot is, hogy a fickó meghal itt mellettem vagy kényszerleszállnunk kell, a seafoodmérgezés egyébként tényleg tud komoly lenni.

Landolásunk Zürichben sima ügy, ráadásul valami csoda folytán tudtam is aludni a repülőgépen egész sokat, ahogyan állapotomon érzem, de az időérzékem nem létezett, tehát nem tudom megállapítani, mennyit. A zürichi reptér már egészen más, zseniálisan elegáns, egyértelmű, tiszta, van internet és sok-sok csokoládébolt, parfümosztály, szendvicsek, kaviár bár, szinte minden, persze csak mértékkel fogyasztok és vásárolok, amit feltétlenül muszáj. 

Kis késéssel indulunk, de egy vadonatúj repülővel, viszont egy újabb szürreális fordulat következik: mellettem egy pakisztáni (később tudtam meg) illetőségű fiú ül, aki végig idegesen fészkelődik, rázza a lábát, türelmetlenül előre-hátra dől (lehet, hogy imádkozott), borzalmasan viselkedik, tényleg közel állok hozzá, hogy megkérdezzem, hogy minden oké-e (persze lehet, hogy ő a seafoodmérgezés már egy előrehaladottabb állapotában van). A másik oldalamon egy ukrán lány ül, aki beszélgetést kezdeményez, egész jól elcsevegünk, majd a pakisztáni fiú is a legvégén bekapcsolódik, kiderül, hogy egész aranyos, Koppenhágában él csak most elugrott ide, és ami a legjobb, már nem rázza a lábát. 

Megérkezünk, a csomagom harmadikként jön ki, és tulajdonképpen örülök, hogy újra Budapesten vagyok, ami bennem van, az nagyon mélyen van és nagyon vegyesen, de azt hiszem régen volt ennyire intenzív két hetem.

Csak délután 2-re kell odaérni a fesztiválra, de már délelőtt erre fókuszálok. Úgy indul a nap, hogy készpénzt kell felvennem, de nem fogadja el egyik automata sem a kártyámat, pontosabban a régi automaták esetében van egy bizonyos mozdulat, amit el kell találnia az embernek (insert your card and quickly remove it), ami ezúttal sehogy sem sikerül. A lényeg az, hogy a reggelizőhelyen se tudok fizetni, szóval mennem kell egy kört, már majdnem sírok, amikor végül találok egy bankot, ahol "csekély" 3 dollár kezelési költség fejében sikerül végül pénzhez jutni.

A reggelizőhelyen vettem egy plusz croissant-t is, mert akkor még úgy volt, hogy kártyával fizetek (de az se tudta értelmezni) és csak 5 dollár fölött lehet kártyával fizetni, szóval a felesleges croissant-t már nem akarom megenni, odaadom az egyik hajléktalannak, aki amúgy nagyon hálás érte.

11-kor találkozom egy barátnőmmel, aki átrepült Miamiból (nem miattam, lakást keres Queensben) - ezt már a kávé fesztivál helyszíne közelébe szervezem, megnézzük az Eisenberg relatíve híresnek számító sandwich shopot, mondjuk semmi különös szerintem, de ez itt biztos jónak számít a sok műanyag között, legalábbis jó régi és lepattant, amit szeretek.

14 órára átmegyünk a New York Coffee Festivalra, ahol már növekszik a sor. A változatosság kedvéért ordítanak körülöttünk a nagydarab biztonsági őrök, mintha valami fegyenctáborban készülnénk az eligazításra, csendben állunk, bár nem hiszem, hogy egyébként hangoskodnánk. Maga a fesztivál nem okoz pozitív sokkot, de azért kellemes és érdekes, szeretem, hogy sok kedves szórólappal, matricával és kitűzővel készülnek, én ezekből évekig elvagyok utána.

Minden standnál van valami plusz csavar, érdekesség, jópofaság, citrom kávé, zöld kávé, kávégyertya, csokoládék, mandulatejek világa, szóval mindenképpen átjön, hogyan próbálják érdekessé tenni magukat. 

Öt körül eljövünk és én még elmegyek egy környékbeli Le Pain Quotidienbe, ahol ezúttal a table service részt választom (búcsúvacsora) és egy finom spicy shrimp, avocado stb. toastot eszem, persze az ember itt bármit kér, végül szendvicset kap, szerintem még a borsófőzelék is valami szendvics formájában érkezne, de nem baj. A helyen amúgy alig vannak (pozitívum), és azok is mind külön asztaloknál egyenként, de vagy nyolcan még rajtam kívül, szóval kicsit ilyen magányosok klubja hangulat van, de én jól érzem magam. 

Hazaérek és pakolok, ez volt az utolsó előtti napom, holnap délután indulok haza.  

Mivel tegnap esti fejfájásom csúnya végletekbe torkollott, végül le kellett mennem hajnali 1-kor a gyógyszertárba. Szerencsére itt van egy éjjel-nappali két háztömbre, és vettem egy jó erős fejfájáscsillapítót, amitől nagyon hamar el is múlt, viszont utána (talán a benne lévő remek koffein hatóanyag miatt) nem sikerült egykönnyen elaludni. 

Szó, mi szó, kissé túlhajtottam magam tegnap (is), valahogy habzsolom ezt a várost, mint egy kedvenc süteményt, amivel elrontom a gyomrom rendszeresen.

Ma tehát türelmesen indulok útnak, olyan dél körül és a Whitney felé veszem az irányt, ami a High Line-nal tulajdonképpen megegyező helyszínen van Greenwich Village-ben. Az odafelé vezető út nagyon kellemes, a 14. utcánál leszállva egy kis utcán (Horatio) megyek végig, szivárványszínű zászlók a templomokon, sok-sok divatüzlet, kávézók, éttermek. A High Lane sajnos rettenetesen turistás lett az elmúlt öt évben, úgyhogy a tisztesség kedvéért felmegyek ugyan, de elég gyorsan lezavarom, a növények szépek, a fotózó emberek sokasága nem. 

Elnézek egy régóta kiszemelt étterembe, a The Spotted Pigbe, nagyon jó helynek néz ki, de sajnos nem engedhetem meg magamnak, ezért továbbállok, helyette egy szintén kedves helyre, a Sweet Corner Bakeshopba nézek be, ami csak cukrászda, (meleg ételre nem futja, a szó szoros értelmében), de nem baj, szendviccsel is beérem. Persze, amit itt kapok, az sajnos számomra ehetetlennek bizonyul, de megint csak magamat nem értem, hogy miért kérek croissant szendvicset (sajtos-sonkás), amikor azt mindig is utáltam. Azzal mondjuk nincs baj, hogy időről időre felülbírálom magam, de ha egyszer jól ítéltem meg korábban, nincs mit tenni, ez azóta is helyesnek tűnik. 

Lent a kikötőben végül jó helye lesz, egy szemetes tetején hagyom, szerintem valakinek nagyon fog ízleni. Azért éhezésről szó sincs,a  mellé kért biztonsági csokis croissant-t megfelelőnek találom, úgyhogy az éhhalált ma is megúszom.

Ezután valahogy megint elromlik minden, de gyorsan lehúzok a Wall Street magasságába megint, majd a kikötőbe, hogy kicsit élvezzem még a napsütést és a Battery Park kertjét. 

Hazafelé aztán a 72. utcánál leszállok, hogy mások marhaságait intézzem (Apple Store stb.), de végül dolgom végezetlenül gyalogolok haza 30 utcát, ugyan mi ez a tegnapi teljes széltében Manhattan-sétámhoz képest.

Este még egy utolsó pillantás az Urban Outfittersbe, kéne valami ajándék is a barátoknak, nyusziknak és ismerősöknek, de nincs miből, na majd hátha holnap akad valami kávés vásárfia a fesztiválon. 

Holnap tehát kávéfesztivál és megkezdődik az utolsó nap. 

Reggel egy gyors torna a Riverside parkban jelzi, hogy felvettem a ritmust és a rutint, a többi reggeli rituálé (kávé etc.) már szót sem érdemel.

Először azt hiszem, hogy a Whitneybe megyek, de aztán a Metropolitan lesz a cél. Mivel semmi értelmes subway nem visz arra, fogom magam és elgyalogolok (nagyjából két mérföld, ezt most nem tudom hány kilométer, na jó megnéztem: 3,2 km), nem olyan nagy ügy. A Central Park rejtett ösvényein (mármint csak én hiszem ezt) keresztül vezet az út, nagyon jó részek egyébként, kicsit eredetibb útvonal, mint a hintós turistasztráda. Megcsodálom a tavat, körülötte borzalmasan fitt emberek futnak a 35 fokban (déli 12 óra), én is borzalmasan fittnek érzem egyébként magam, hogy ilyen vígan szedem a lábaimat, fáradtságnak nyoma sincs bennem.

A múzeumhoz közeledvén azonnal látom, hogy semmi kedvem nem lesz hozzá, dőlnek befelé a selfie-botos turisták, a shop egy katasztrófa, ízléstelen sálak, pólók és szőnyegmintázatú (10 éve lejárt poén) egérpad kapható, tényleg semmi értelmes, a könyvesbolt részleg persze jó, de se pénzem, se bőröndhelyem nincs az ilyesmire.

Egy ideig kiülök a lépcsőre, szemlélem a befelé áramló embereket, illetve teljesítem kötelességemet, amikor megkérnek párok és csoportok, hogy fotózzam le őket. Egy csapatot a GoPro-jukkal kell lefotóznom, hát elég furcsa, hogy egy ilyen biciklicsengőszerű izét nyomnak a kezembe és sehol egy kijelző, meg nem tudom benne lesznek-e majd, de kiröhögnek kb. és mondják, hogy igen, benne lesznek, de - kérdem én - miért nincs GoPro selfie botjuk?

Egy fekete fickó énekel a tűző napon állva, rossz nézni, de gondolom ez a show része, én azért hozzájárulok a produkcióhoz, ha már miattam is szenved, nekem mindenesetre kellemes perceket okoz. 

14 órakor találkozóm van, elmegyünk egy környékbeli olasz étterembe (Ristorante Morini), ahol eleinte nagyon jó kiszolgálásban van részünk, látom aztán a kirakatüvegen, hogy Michelin Guide recommended a hely, de aztán menet közben szétesik a szerviz, mert váltás van, ezt mondjuk nem biztos, hogy kéne egy ilyen helyen, még ha magyarul karattyolunk is. Olyan kávét kapok a végén, ami minden hipster menősködést felülmúl, ezt soha nem felejtem el.

Ezután elsétálunk egészen a keleti oldal 1st Avenue-ig, a 80-as utcától a 89-esig, végiglátogatjuk a kint élő rokonok teljes költözködési útvonalát, a régi patikát, ahol az unokabátyám apja dolgozott, az iskolát és az első bárt, ahová jártak annak idején. 

Menet közben óriási eső kap el bennünket, úgyhogy majdnem két órát egy kávézóba kényszerülünk, a környék összes magányos őrültje bejön, ami engem egyébként nem zavar, hiszen ez itt New York, de végül odébb lesznek zavarva. 

Elindulnék hazafelé, már későre jár, átépítéseken, lebontott házak nyomain megyünk, itt turista nem jár szintén, csak menekült családi hangulatok nyomait kereső kelet-európai hülye gyerekek, ahogy átkelünk egy nem nekünk való részen, egy óriási döglött patkány tisztel meg látványával, de bátran továbbhaladok, egy kicsit megborzongok azért, az élők látványát jobban bírom.

Búcsút veszünk, most már többet nem találkozunk, sőt ki tudja mikor legközelebb, busszal jövök ezúttal hazafelé, pedig buszozni nem szoktam. Ha azt hittem a subway a legsúlyosabb valóság, nagyot tévedtem, a busznál durvább nincs, itt vannak az igazi leharcolt arcok, egy őrült a busz elején óbégat, mindenki kínosan sóhajtozik, egy fickó "oh, shut up!" kifakadására egyetértően bólintunk, nem értjük mi ez az egész, de aztán jön egy megálló, felszáll három rendőrszerű ellenőr, nagyon helyesek és jókedvűek, határozottak, és persze a lepattant irodalmár kinézetű fickót (akinek nincs jegye, bár álságosan "keresi") vállcsapkodva elengedik, majd energikusan távoznak. 

A Broadway-nél leszállok a 86. utca magasságában és subwayre váltok, itt sem hiányoznak az ügyeletes őrültek, most viszont már kezd széthasadni a fejem, sajnos ez tegnap is így volt, de nem tudom, a túl sok inger, a napsütés, a túl sok kávé vagy a folyadékhiány vagy mindez együtt okozza, most mindenesetre kezdem úgy érezni, hogy lassan elegem van, jó lesz hazatérni. 

Ma nagyon szilárd elhatározással ébredek, muszáj a MOMA programot beiktatni, úgy, hogy végig is nézem a kiállításokat (és nem csak a shopot). 

Így is történik, elmegyek szépen és becsületesen a MOMA-ba és belevetem magam. A Bouchra Khalili: The Mapping Journey Project a menekültek útvonalát saját történetükkel bemutató kiállítás nagyon érdekes, teljes egészében élvezem. Ezután következik Nan Goldin: The Ballad of Sexual Dependency, amelynek egy része nekem kicsit sok és már haladnék is tovább, viszont a hozzátartozó filmvetítésre mégiscsak beülök. Nem bánom meg, mert mégis nagyon tetszik, fantasztikus zenék, képek, hangulatok, teljesen az én világom az egész, John Lurie, Warhol, New York-i punkok, romlottság (persze vannak nagyon erős képek, mozgolódik is a közönség, jönnek-mennek). Nem akarom stréber módra felsorolni az összes kiállítást, ami még nagyon jó volt, az a Dadaglobe Reconstructed, de már itt kezdek fáradni és a többi részen már gyorsabb menetben megyek végig, az impresszionista sztároktól egyáltalán nem hatódom meg, szörnyen anarchista vagyok, tudom.

Próbálkoznék egyébként feltöltődni, de a kávézó használhatatlan, ilyen leültetős rendszerben lehet csak fogyasztani, amihez nekem semmi kedvem. Szóval olyan, hogy kávé és mondjuk egy süti, az nem létezik, vagy ha igen, én nem vettem észre. Talán valami szerencsétlen egy négyzetméteren nyomkod valami 3,5 dollárért iszapkávét készítő gépet, de most ahhoz nincs kedvem. A végén a Bruce Corner: It's all true rész még jó lenne, ha nem fáradtam volna el szellemileg és fizikailag is. 

Összességében jól eloszlott a tematika, szerintem minden turistatípus és helyi kielégítheti a maga kultúrigényét. 

Próbálok elvonatkoztatni a szegény teremőröktől, akik a meztelenül kábítószerező művészi fotók közegében valószínűleg teljesen más társadalmi-vallási erkölcsökkel a háttérben kénytelenek szemrebbenés nélkül jelen lenni, de jól láthatóan totális alfában élik túl ezt a lélekölő munkát. Igen abszurd látvány szinte minden teremben az adott teremőr (nem szép dolog, de leírom, csak ők színesbőrűek valamennyi kiállítás teljes területén).

Próbálok keresni valami értelmes helyet, ahol gyorsan tudnék valamit enni, a Dean & Delucaban csalódom, drága hülyeségek 7 dolláros gazpacho, 10-12 dolláros aszott szendvicsek sorakoznak, valamint tele van brekegésszerűen, fennhangon beszélő, borzasztóan határozott fiatal amerikai nőkkel (hú, de kezd idegesíteni ez a típus), úgyhogy gyorsan távozom. Az alagút végén a fény újra a Le Pain Quotidien, amelynek kínálata mindig megment az éhhaláltól, furcsa ebédemet a Central Park egyik sziklatömbjén fogyasztom el teljes elégedettséggel. Közben azért elgondolkodom újra, hogy konkrétan zaklatják a turistákat a Central Park oldalában ezek a konflisos, riksás szerencsétlenek, "this is a really big park!" próbálják rávenni a szerintem tősgyökeres idősebb New York-i párt, hogy felüljenek, tényleg nincs nyugta senkinek tőlük. 

Utolsó küldetésem, hogy elnézek a 5th Avenue-n található Apple Store-ba, na ebben semmi köszönet nincs végül, mert ilyen értelmetlen helyet még nem láttam, semmit nem lehet csinálni, csak átszellemülten vartyogni valamelyik Apple készülék közelében, legyen az a hatszázféle Apple Watch, vagy a számomra szintén tök ugyanolyan macbookok és iphone-ok áhitatos közegében. 

Napomat végül jókedvű érzelmi vásárlással (na jó volt valami racionális alapja is) zárom a Westside Marketben, a kis dél-amerikai megkérdezi, honnan jöttem, mondom Hungary, amit nem ért, de aztán a Hungría végül fényt gyújt a fejében.

Mivel reggelenként még nincs kedvem sokat gondolkodni, és hál istennek nem is annyira megy, ezért is van az, hogy a délelőtt fő eseménye számomra a kávézóválasztás, mint amúgy nem is olyan kicsi kihívás. Persze közben, vagyis inkább utána már nagyjából eldöntöm, mit szeretnék aznap csinálni: vannak lustaság-programok és vannak a "na jó, most belevágok"-programok. 

Tehát igenis fontos részlet a kezdés mikéntje: látszólag bejutok a Broadway Bagelbe, viszont a totális szétesés pillanatában érkezem, újratöltik éppen a kávégépet, a rendelést viszont ezúttal itt is katonás stílusra váltva veszik fel folyamatosan, amit a kasszánál váró alacsony termetű dél-amerikai semennyire se tud teljesíteni. Legalább tíz rendelés feltorlódott tehát, és miután harmadszorra is elmondom a kávémat, továbbra is direkt nyugodt maradok, mivel ma több társas program is lesz, nem ábrándulhatok ki idejekorán az egész emberiségből, vastag páncélt és sündisznó-tüskéket öltve már délelőtt tízkor (az inger mindig megvan rá persze).

Először az East Village-ben van találkám, a Russ & Daugthers Cafe nevű helyre megyünk reggelizni. Az utat nem részletezem, bár soha nem unalmas egyik subway-út sem, csodálatosan vegyes embervilág, ezt a részét imádom szemlélni és a részese lenni, tényleg mindenféle náció, kinézet, bőrszín, korosztály előfordul.

Az étterem bejáratnál azt mondják, 20-30 percet kell várni az asztalra, majd írnak sms-t, úgyhogy a környéken egy hipszter kávézóban kivárjuk, azt hiszem laptop nélkül be se engednek, ja de, minket végül igen. Nemsokára vissza is térhetünk az étterembe, megkapjuk az asztalt. Ez amúgy egy híres hely, vagyis maga az üzlet, ami nem ez, mert ez a Cafe, az üzlet egy utcával odébb van. Kérek egy The Classic "Board"-ot, ami az alábbit takarja: Gaspe Nova smoked salmon, cream cheese, tomato, onion, capers, mindezt 16 dollárért. Nem akarok érzéketlennek tűnni, de tulajdonképpen egy sima bagelt kapok csak alkotóelemekre szedve, persze a hal finom, de nem érzek kiugróan csodálatos ízeket. Rendelünk mellé egy Tokaji habzóbort (Királyudvar), amire nagyon büszkék vagyunk, hogy itt lehet kapni. 

A társaságot még elhívom a Morgensternbe újra, és ezúttal jól választok, dark chocolate és coconut ash (ez az, ami az igazi fekete jégkrém), de a kiszolgáló srác olyan mérhetetlenül sötét, hogy mindent összekever és elront, a fagyi pedig végül nagyon nehéznek bizonyul, kicsit rosszul is leszek tőle.

A környék egyébként tele van régi orosz és kóser boltokkal, nagyon jó.

A délután egyik fontos eseménye még, hogy a környéken található állítólag New York egyik pizza helye, a Sal & Carmine Pizza, amit - bár nem vagyok egy pizzarajongó - most már meg kell néznem. Egy hosszúkás, szűk helyről van szó, ahol morcos arccal pakolgatják a tésztákat, kérek egy szalámis pizzaszeletet, megkapom (pofon nincs), nyilván semmi különös, a fal azonban tele van azzal, hogy ők milyen jók, és az apjuk 57-ben, amikor megnyitotta a helyet, mi mindent tett bele, bár ez már egy kicsit feljebb költözött, és a fiai csinálják (oké, szóval lássuk be, semmi köze az eredeti helyhez), de, hogy ez még ugyanaz (nem). 

Fél 7-re újra bemegyek a városba, a Cornelia Street Caféban, egy Monologues and Madness előadássorozat egyik részén veszek részt, ami azt jelenti, hogy két körben nyolc-nyolc író ad elő egy-egy párperces művet, kicsit ilyen standup-jelleggel, Nagyon bennfentesnek érzem magam és hatalmas élmény. Sok előadást értek is teljesen (persze van, amit nem), jól szórakozom. Örülök, hogy New York kulturális életének ilyen komoly bugyraiba bejutok, ezt persze a rokonaimnak köszönhetem. Körülöttem idősebb, jóvágású New York-iak, szemüveg, vékony, jó stílusú emberek. A sznobériám 10/10-es kielégülést kap, tényleg úgy érzem, ide azért bárki nem jut el.

Ezután a Sevilla Restaurant kissé régimódi spanyol étterembe megyünk, karikatúraszerű spanyol bajszos pincérek szolgálnak fel, salátát kell enni mindenek előtt (ez ilyen szokás és furán néznek rád, ha nem kérsz), majd kagylót választok, nagyon helyesen.  

A szokásoshoz képest tovább tart a nap, de 11-kor már zárom. 

Brooklyn felé veszem újra az irányt, megnézem az előre kinézett Dumbo Flea helyi piac kínálatát.
A subway már szinte rutin, persze mindig bemondanak valamit, ami elsőre ijesztőnek hangzik, pl. Hölgyeim és Uraim, sajnos űrlénytámadás történt a felszínen, elnézést a kellemetlenségért, 10 percet várakoznunk kell.

Ma valamiért óriási méretű emberek ülnek körülöttem, illetve egy fickó fennhangon rappel egy sarokban, de nem úgy tűnik, hogy fizetséget várna cserébe.

A Clark Streeten kell leszállni, a Brooklyn Bridge közelében, ismeretlen okból csak lifttel lehet felmenni, úgyhogy beszállunk ötvenen, végülis így változatosabb. Ki tudja, hová visz a lift, de mondjuk nem is firtatjuk.

Az odafelé vezető út érdekesebbnek bizonyul, mint maga a piac, szokásos street food és bolhapiac jelleg uralkodik, tiszta Budapest vagy fordítva, menő azért. A fotózás tiltása felirat az egyik standnál viszont igen rosszul esik, úgyhogy gyorsan átugrom a használt dobókockákat, kulcsokat, és rozsdás betűket árusító kiállítókat és továbbhaladok.

Igazság szerint van egy találkozóm 13:30-kor a Bedford Streetnél, ami már Williamsburg és ugyan Brooklyn, de nagyon máshol van, és igencsak kicsúsztam az időből. A telefonom eltünteti a korábban megtervezett útvonalat, ezért szinte pánikhangulatban keresek wifit, hogy mégis merre kell menni. Teszek egy próbát, megpróbálok rájönni a York St-i metróállomáson saját kútfőből, térkép alapján, hogy kell menni, de nem megy, feladom. Visszasietek egy étterembe, ahol egy drága, de tökéletesen ízetlen teáért cserébe kapok internetelérést, elvonulnak a felhők, sínen vagyok ismét..

Juliette
Ilyenkor brunchra menni életveszély, ugyanis mindenki ilyenkor megy. Eredetileg a House of Small Wonder a terv, de a Juliette-ben találunk helyet. Valami polip ételt rendelek és bizakodva nézem a szomszédos asztalokhoz érkező költeményeket, de nekem csak egy nyomi szószban úszó izé érkezik, viszont szerencsére nagyon finom, úgyhogy nem csalódom, sokat enni pedig nem is tudok. Mivel csak a tetőn van hely, viszont napernyő már nem jut, végig a napon ülünk, ezért komoly kihívás az ebéd.

Toby's
Ha már erre jártam, muszáj tiszteletemet tennem New York (legalábbis két éve) legjobb kávézójában. Fantasztikus kávét kapunk, tele van a hely, viszont számomra egyre sürgetőbb a konnektorkérdés, mégsem merülhetek le, magamra maradva a nagyvilágban. A Toby's-ban egyetlen konnektor sincs, a rohadt hipsztert ugye ne itt egye a fene a macbookjával. Gyorsan kikeresek egy megbízható Starbucksot, ahol négy szemüveges-szakállas-macbookos lába alá bekéredzkedve, félig fekve töltőre teszem a telefont, a pultnál pedig addig kérek egy coldbrew-t is az illendőség kedvéért. Egyébként nagyon finom, és úgy látom, ez valami special edition Starbucks, mert valami reserved speciális, menő műanyagpohárba kapom a kávét, bele se tudom nyomni a szívószálat, annyira cool, el is teszem emlékbe. Távolról figyelem csak szegény telefonomat a földön az egyik lakkozott fatörzs-asztal mellől, ahogy próbál ötről a hatra jutni, viszont ilyen lenyűgözően menő olvasgató, kávézgató, laptopozó, zenét hallgató hipszteráradatot rég láttam (ezek visszatértek az újhullámos wifimentes sznobériából az életbe, ahol ellátják őket szeretettel, wifiel és konnektorokkal), érzem, hogy az emberi lét egyik legmagasabb még számomra érthető kasztjában potyautaskodom, ügyetlen kelet-európai fejjel aggódva, hogy tényleg tölt-e az a nyamvadék telefon, bár közben némileg intelligens pofájú kávéivással próbálom oldani a benyomást.

Gyorsan betáplálom a következő állomást, de előtte - "ha már itt vagyok alapon" szintén - a Brooklyn Bakerybe is beugrom (régi kedvenc szintén), veszek két méregdrága süteményt, az egyik valami teljes értelmetlenség "magic bar". A helyen egy lány feltűnően cseveg erőltetett francia akcentussal, de amikor elfeledkezik magáról, harsány amerikai stílusra vált, szerintem próbált francia akcentus órákat venni valahol.

Most viszont már tényleg haladok tovább, a Roosevelt Islandre megyek, egyéb ügyeimet intézendő.

Hazafelé pokoli út vezet, mit keresnek ezek ennyien vasárnap este a metrón, de ugye nem érdekli őket a fejemen ülő kérdőjel. Kissé meg vagyok pakolva, úgyhogy nehezebben megy a gyorsütemű vonulás egyik vonalról a másikra. Valahol a 42. utca magasságában, a Bryant Parknál ki is dob a térkép a subwayből, hogy a Times Square-t megcsodálhassam mégis sötétedésben, ugyanis onnan indul az én járatom, de az immár hazafelé.

Nehéz hetünk volt, de a következő még nehezebb lesz, hiszen pénteken óriási kávé show vár coffein-halállal megfűszerezve, szombaton pedig nagy tengerentúli útra kelés várható (a halál után).