Reggel egy gyors torna a Riverside parkban jelzi, hogy felvettem a ritmust és a rutint, a többi reggeli rituálé (kávé etc.) már szót sem érdemel.

Először azt hiszem, hogy a Whitneybe megyek, de aztán a Metropolitan lesz a cél. Mivel semmi értelmes subway nem visz arra, fogom magam és elgyalogolok (nagyjából két mérföld, ezt most nem tudom hány kilométer, na jó megnéztem: 3,2 km), nem olyan nagy ügy. A Central Park rejtett ösvényein (mármint csak én hiszem ezt) keresztül vezet az út, nagyon jó részek egyébként, kicsit eredetibb útvonal, mint a hintós turistasztráda. Megcsodálom a tavat, körülötte borzalmasan fitt emberek futnak a 35 fokban (déli 12 óra), én is borzalmasan fittnek érzem egyébként magam, hogy ilyen vígan szedem a lábaimat, fáradtságnak nyoma sincs bennem.

A múzeumhoz közeledvén azonnal látom, hogy semmi kedvem nem lesz hozzá, dőlnek befelé a selfie-botos turisták, a shop egy katasztrófa, ízléstelen sálak, pólók és szőnyegmintázatú (10 éve lejárt poén) egérpad kapható, tényleg semmi értelmes, a könyvesbolt részleg persze jó, de se pénzem, se bőröndhelyem nincs az ilyesmire.

Egy ideig kiülök a lépcsőre, szemlélem a befelé áramló embereket, illetve teljesítem kötelességemet, amikor megkérnek párok és csoportok, hogy fotózzam le őket. Egy csapatot a GoPro-jukkal kell lefotóznom, hát elég furcsa, hogy egy ilyen biciklicsengőszerű izét nyomnak a kezembe és sehol egy kijelző, meg nem tudom benne lesznek-e majd, de kiröhögnek kb. és mondják, hogy igen, benne lesznek, de - kérdem én - miért nincs GoPro selfie botjuk?

Egy fekete fickó énekel a tűző napon állva, rossz nézni, de gondolom ez a show része, én azért hozzájárulok a produkcióhoz, ha már miattam is szenved, nekem mindenesetre kellemes perceket okoz. 

14 órakor találkozóm van, elmegyünk egy környékbeli olasz étterembe (Ristorante Morini), ahol eleinte nagyon jó kiszolgálásban van részünk, látom aztán a kirakatüvegen, hogy Michelin Guide recommended a hely, de aztán menet közben szétesik a szerviz, mert váltás van, ezt mondjuk nem biztos, hogy kéne egy ilyen helyen, még ha magyarul karattyolunk is. Olyan kávét kapok a végén, ami minden hipster menősködést felülmúl, ezt soha nem felejtem el.

Ezután elsétálunk egészen a keleti oldal 1st Avenue-ig, a 80-as utcától a 89-esig, végiglátogatjuk a kint élő rokonok teljes költözködési útvonalát, a régi patikát, ahol az unokabátyám apja dolgozott, az iskolát és az első bárt, ahová jártak annak idején. 

Menet közben óriási eső kap el bennünket, úgyhogy majdnem két órát egy kávézóba kényszerülünk, a környék összes magányos őrültje bejön, ami engem egyébként nem zavar, hiszen ez itt New York, de végül odébb lesznek zavarva. 

Elindulnék hazafelé, már későre jár, átépítéseken, lebontott házak nyomain megyünk, itt turista nem jár szintén, csak menekült családi hangulatok nyomait kereső kelet-európai hülye gyerekek, ahogy átkelünk egy nem nekünk való részen, egy óriási döglött patkány tisztel meg látványával, de bátran továbbhaladok, egy kicsit megborzongok azért, az élők látványát jobban bírom.

Búcsút veszünk, most már többet nem találkozunk, sőt ki tudja mikor legközelebb, busszal jövök ezúttal hazafelé, pedig buszozni nem szoktam. Ha azt hittem a subway a legsúlyosabb valóság, nagyot tévedtem, a busznál durvább nincs, itt vannak az igazi leharcolt arcok, egy őrült a busz elején óbégat, mindenki kínosan sóhajtozik, egy fickó "oh, shut up!" kifakadására egyetértően bólintunk, nem értjük mi ez az egész, de aztán jön egy megálló, felszáll három rendőrszerű ellenőr, nagyon helyesek és jókedvűek, határozottak, és persze a lepattant irodalmár kinézetű fickót (akinek nincs jegye, bár álságosan "keresi") vállcsapkodva elengedik, majd energikusan távoznak. 

A Broadway-nél leszállok a 86. utca magasságában és subwayre váltok, itt sem hiányoznak az ügyeletes őrültek, most viszont már kezd széthasadni a fejem, sajnos ez tegnap is így volt, de nem tudom, a túl sok inger, a napsütés, a túl sok kávé vagy a folyadékhiány vagy mindez együtt okozza, most mindenesetre kezdem úgy érezni, hogy lassan elegem van, jó lesz hazatérni.