Ma nagyon szilárd elhatározással ébredek, muszáj a MOMA programot beiktatni, úgy, hogy végig is nézem a kiállításokat (és nem csak a shopot).
Így is történik, elmegyek szépen és becsületesen a MOMA-ba és belevetem magam. A Bouchra Khalili: The Mapping Journey Project a menekültek útvonalát saját történetükkel bemutató kiállítás nagyon érdekes, teljes egészében élvezem. Ezután következik Nan Goldin: The Ballad of Sexual Dependency, amelynek egy része nekem kicsit sok és már haladnék is tovább, viszont a hozzátartozó filmvetítésre mégiscsak beülök. Nem bánom meg, mert mégis nagyon tetszik, fantasztikus zenék, képek, hangulatok, teljesen az én világom az egész, John Lurie, Warhol, New York-i punkok, romlottság (persze vannak nagyon erős képek, mozgolódik is a közönség, jönnek-mennek). Nem akarom stréber módra felsorolni az összes kiállítást, ami még nagyon jó volt, az a Dadaglobe Reconstructed, de már itt kezdek fáradni és a többi részen már gyorsabb menetben megyek végig, az impresszionista sztároktól egyáltalán nem hatódom meg, szörnyen anarchista vagyok, tudom.
Próbálkoznék egyébként feltöltődni, de a kávézó használhatatlan, ilyen leültetős rendszerben lehet csak fogyasztani, amihez nekem semmi kedvem. Szóval olyan, hogy kávé és mondjuk egy süti, az nem létezik, vagy ha igen, én nem vettem észre. Talán valami szerencsétlen egy négyzetméteren nyomkod valami 3,5 dollárért iszapkávét készítő gépet, de most ahhoz nincs kedvem. A végén a Bruce Corner: It's all true rész még jó lenne, ha nem fáradtam volna el szellemileg és fizikailag is.
Összességében jól eloszlott a tematika, szerintem minden turistatípus és helyi kielégítheti a maga kultúrigényét.
Próbálok elvonatkoztatni a szegény teremőröktől, akik a meztelenül kábítószerező művészi fotók közegében valószínűleg teljesen más társadalmi-vallási erkölcsökkel a háttérben kénytelenek szemrebbenés nélkül jelen lenni, de jól láthatóan totális alfában élik túl ezt a lélekölő munkát. Igen abszurd látvány szinte minden teremben az adott teremőr (nem szép dolog, de leírom, csak ők színesbőrűek valamennyi kiállítás teljes területén).
Próbálok keresni valami értelmes helyet, ahol gyorsan tudnék valamit enni, a Dean & Delucaban csalódom, drága hülyeségek 7 dolláros gazpacho, 10-12 dolláros aszott szendvicsek sorakoznak, valamint tele van brekegésszerűen, fennhangon beszélő, borzasztóan határozott fiatal amerikai nőkkel (hú, de kezd idegesíteni ez a típus), úgyhogy gyorsan távozom. Az alagút végén a fény újra a Le Pain Quotidien, amelynek kínálata mindig megment az éhhaláltól, furcsa ebédemet a Central Park egyik sziklatömbjén fogyasztom el teljes elégedettséggel. Közben azért elgondolkodom újra, hogy konkrétan zaklatják a turistákat a Central Park oldalában ezek a konflisos, riksás szerencsétlenek, "this is a really big park!" próbálják rávenni a szerintem tősgyökeres idősebb New York-i párt, hogy felüljenek, tényleg nincs nyugta senkinek tőlük.
Utolsó küldetésem, hogy elnézek a 5th Avenue-n található Apple Store-ba, na ebben semmi köszönet nincs végül, mert ilyen értelmetlen helyet még nem láttam, semmit nem lehet csinálni, csak átszellemülten vartyogni valamelyik Apple készülék közelében, legyen az a hatszázféle Apple Watch, vagy a számomra szintén tök ugyanolyan macbookok és iphone-ok áhitatos közegében.
Napomat végül jókedvű érzelmi vásárlással (na jó volt valami racionális alapja is) zárom a Westside Marketben, a kis dél-amerikai megkérdezi, honnan jöttem, mondom Hungary, amit nem ért, de aztán a Hungría végül fényt gyújt a fejében.
