Hol is kezdjem az utolsó nap reggelijét? Fontos, életbevágó kérdések.
A környéken maradok természetesen, kiszámolom, 16:30-kor kell elhagynom a házat az én sajátos, biztonságos forgatókönyvem szerint. Azért elmegyek egy érdekes helyre, a Hungarian Pastry Shopba, ahol egészen meglepődöm, milyen nagy vendégsereg van, és különösen nagy süteményválaszték, sok közülük ismerős utánzata az itthoninak, nem rosszak, ráadásul az engem megszólító pultos lány pont magyar, meg is kérdezem, szerinte mit érdemes kóstolni.
Leülök, kérek egy rétest, mellettem egy fickó írogat, kicsit beszélgetünk (itt így megy ez), kiderül, hogy orosz, én pedig megosztom vele a süteményekkel kapcsolatos véleményemet, elmondom, hogy igen sok közülük tényleg magyar, és a rétes is finom, javaslom próbálja ki majd. Ő itt él jónéhány éve. Jó így egymáshoz szólni.
Délután igazi stílusos amerikai búcsúebédet nyomok, az olcsó és híres helyen bedobok egy pizzaszeletet és egy kólát, utána visszamegyek a szállásra és végleg összepakolok.
Elindulok a reptérre iszonyatos mennyiségű cuccal, első körben a subwayen egyensúlyozva. Az első állomásra, a Penn Stationre érve minden addig létezett eligazodási pont eltűnik, és hirtelen egy ismeretlen káosz közepén találom magam. Semmi nincs kiírva, nemhogy átszállások vagy csatlakozások, pedig befelé a táblák a szó szoros értelmében fogták a kezem és vezettek. Kimegyek a nyílt utcára, egy nő segít felcipelni a lépcsőn a bőröndömet, ott mindenfelé keresgélem a stationt, de sehol nincs, pedig a térképem mutatja.
Végül egy reklámtáblatartó ember elmagyarázza kedvesen, mit kell tennem (és azt is hozzáteszi segítőkészen, hogy ne hívjam Pennsylvania Stationnek, mert az Penn Station). A stationre érve újra idegen bolygón találom magam, egészen szürreális, hogy az elmúlt két hétben mindenhová tűpontosan eltaláltam, most pedig semmit nem értek, az airport vagy Newark, de akár New Jersey sem szerepel sehol semmilyen táblán. Rendőröket kérdezek meg végül, akik türelmesen elmondják mit kell tennem, valahogy aztán kisilabizálom az irányt, végig bizonytalanságban, találok egy automatát, megveszem a jegyet, innentől már csak egy feladvány van, hogy melyik trackről indul a vonat, amit azonban csak indulás előtt pár perccel írnak majd ki (ezt már egy kedves, fiatal csajtól tudom meg, aki szerencsére már a telefonján él, úgyhogy mindent ellenőriz nekem, hogy jó irányban vagyok-e). Egyszer csak valóban kiírják a számot, na de akkor viszont meglódul a tömeg és nem viccelek, egy kis dupla szárnyas fémajtón heringként tódulunk be, egyszerűen nem hiszem el, nevetek ezen a szürreális részen, de páran mondják "this is New York", hát ezt azért nem mondanám, bár nyilván nem ismerem a hétköznapi élet legmélyebb bugyrait. Átverekedem magam a csomagjaimmal, fel a vonatra, elhelyezkedem és innen már végre egyértelmű út vezet a reptérre. Itt is beszélgetésbe elegyedem, mondják üljek le, mire mondom, hogy á, 8 órát fogok ülni (akkor még nem tudom, hogy még sokkal többet), majd kérdezik hová megyek és így tovább.
Kiérek a reptérre, hirtelen folytatódik a rossz álom, meglátom, hogy a járatom delayed státuszban van: a 21:55-ös indulás helyett 01:15-kor megy a gép, ami azt jelenti, hogy 3,5 órával később a tervezettnél. Ezek után már nem tekintem stressznek, hogy nem találom persze a check-in pontokat, de aztán meglesz, a bőröndöm too heavy, de elnézik a ránk váró kellemetlenségek miatt, a biztonsági pontokon simán átmegyek, majd megérkezem a világ legnyomasztóbb végső terminál pontjához, ez a rész kb. 8-10 kaput fog össze, és bár én értem, hogy van ilyen vagy húsz a terminálon, de semmilyen boltok, nulla inger van, enyhítő körülmény, hogy legalább vannak normális feltöltőpontok (konnektor). Itt töltöm tehát az elkövetkezendő 5 órát, merthogy ugye 19 óra körül már kiértem a reptérre és 20 órára be is jutottam.
Egy tévékészülék is van a várónkban, ahol megtudjuk, hogy egy órája se robbanás történt Manhattanben, éppen azon az utcán, ahol előző nap voltam, amikor a kávéfesztiválra mentem (nem vicc, pontosan azon a sarkon, ahol kiszálltam a metróból). Most viszont lezárták a metrókat is, tehát ha később indulok, ki se érek a reptérre, de még talán a késői indulásra sem. Internet nincs, csak 5 dollár per órás, rossz lefedettséggel, igazi gonosz lehúzás, főleg nekünk, akik be vagyunk ragadva több órára.
Végre felszállunk, amikor kiderül, hogy a mellettem ülő utas seafoodmérgezésben szenved, azaz ötpercenként jár ki a mosdóba nemtudjukmitcsinálni, de nem is akarom tudni, viszont egy idő után felajánlom, hogy cseréljünk talán helyet, mert nem lenne rossz, ha tudnék aludni 3 percet a nyolcórás út alatt. Az ablak mellé kerülök, pedig örültem a folyosói ülésnek, hirtelen rám tör persze a klausztrofóbia, de elhessegetem az érzést, van vele azért munka. A srác is jobban lesz, onnan már persze nem jár ki percenként, de úgy érzem, az én helyem megfeleződött, viszont elengedem azt a gondolatot is, hogy a fickó meghal itt mellettem vagy kényszerleszállnunk kell, a seafoodmérgezés egyébként tényleg tud komoly lenni.
Landolásunk Zürichben sima ügy, ráadásul valami csoda folytán tudtam is aludni a repülőgépen egész sokat, ahogyan állapotomon érzem, de az időérzékem nem létezett, tehát nem tudom megállapítani, mennyit. A zürichi reptér már egészen más, zseniálisan elegáns, egyértelmű, tiszta, van internet és sok-sok csokoládébolt, parfümosztály, szendvicsek, kaviár bár, szinte minden, persze csak mértékkel fogyasztok és vásárolok, amit feltétlenül muszáj.
Kis késéssel indulunk, de egy vadonatúj repülővel, viszont egy újabb szürreális fordulat következik: mellettem egy pakisztáni (később tudtam meg) illetőségű fiú ül, aki végig idegesen fészkelődik, rázza a lábát, türelmetlenül előre-hátra dől (lehet, hogy imádkozott), borzalmasan viselkedik, tényleg közel állok hozzá, hogy megkérdezzem, hogy minden oké-e (persze lehet, hogy ő a seafoodmérgezés már egy előrehaladottabb állapotában van). A másik oldalamon egy ukrán lány ül, aki beszélgetést kezdeményez, egész jól elcsevegünk, majd a pakisztáni fiú is a legvégén bekapcsolódik, kiderül, hogy egész aranyos, Koppenhágában él csak most elugrott ide, és ami a legjobb, már nem rázza a lábát.
Megérkezünk, a csomagom harmadikként jön ki, és tulajdonképpen örülök, hogy újra Budapesten vagyok, ami bennem van, az nagyon mélyen van és nagyon vegyesen, de azt hiszem régen volt ennyire intenzív két hetem.
