Felveszem a fekete kompressziós térdzoknimat (amitől nem fáj a térdem, de hosszútávfutáshoz is ideális) és elindulok a városba. Előtte elmennék a környéken található egyetlen normális kávézóba, az Earth caféba, amit előző este halálosan fáradtan, elalvásomat mesterségesen késleltető sétámon kifigyeltem. Szombat reggel van, ráadásul 3 napos szünet jön, nincsenek sokan az utcán. Tegnap nagyjából felvettem a ritmust már az érkezéskor, a legnagyobb péntek délutáni csúcsforgalomban a tömegen vágtam keresztül, hogy eljussak szálláshelyemre, egyszerűen irigylésre méltó lendülettel hasítottam, mindent megtaláltam, vonatot, metrót, utcát, házat. 

Szóval az Earth cafét feladom hirtelen, mert az utcán kétes alakok éppen előttem készülnek megdobni sörösüveggel egy szintén kétes megjelenésű alakot, inkább beugrom az előzős sarkon éppen elhagyott Broadway Bagelbe, ami egy sima reggelizőhely, van croissant, bagel. Jöhet a sima amerikai kávé is, most nem vagyok kávésznob kedvemben (még lehetek). New York közepén bármikor szívesen iszom fekete iszapkávét (regular coffee).

Dominiqe Ansel Bakery (189 Spring St)
Pár éve megtanultam, hogy ha az amerikaiak cirkuszt csinálnak, annak illik részesévé válni (legalábbis itt Amerikában). Eljutottam hát és szépen szolgáltam ezt a kedves, maguk által évek óta fenntartott teljesen mesterséges őrületet. Beálltam az amúgy nem létező cronut-sorba, és megkaptam a kis legendámat. Azóta megkóstoltam reménykedve, hogy borzasztó édes szörnyűség az egész... hát nem, sajnos rettenetesen finom, tökéletesen ki van kísérletezve az a ravasz, függőséget okozó íz, a közepén savanykás, nagyon kellemes krém van és beüt a nembíromabbahagyni érzés.

McNally Jackson Books (52 Prince St)
Kicsit sznob program, de mivel a Field Notes-okat (olyan, mint a Moleskine, luxus jegyzetfüzet, amibe aztán soha nem írsz, na jó néha...) én nagyon bírom, bementem, hogy vegyek néhányat - nem volt nagy választék, de azért vettem egy hármas szettet (kockás, sima, vonalas), átnéztem a könyvesbolt eseményeit (sznobéria már fokozhatatlan), magamba szívtam a New York-i irodalmi levegőt (vagyis ezzel áltattam magam) - aztán persze ittam kávét is, ami sokkal finomabb volt, mint a két évvel ezelőtti forró nagyképű "speciality" lötty. Persze a wifimentességhez még mindig tartják magukat, nem mintha attól még nem lógna mindenki a telefonján vagy a laptopján.

Frog's Crown (204 Spring St)
Csak egy McNallys szatyor kell, hogy egyből megkérdezzék, na, mit szereztem ott. Kicsit talán részletesebben megmutogatom, mint várta, de azért érdeklődést mutat kedvesen, szeme se rebben (egyébként lehet, hogy tényleg érdekelte, na).
Spenótos empanadát kérek, de nem tudom miért, sem az empanadáért nem rajongok, de pláne nem a spenótosért. Mindegy, elfogadom a döntésemet, megeszem, tökéletesen ízetlen, de a maga műfajában jól van elkészítve, szerintem abszolút értékben jó és finom.

Érdekes érzés, amikor már többször látott helyszínekre visszatérek. Nem tartom kidobott időnek, bár elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e jobb helyette újabb dolgokat felfedezni. A válasz nem egyértelmű. Törekedni kell arra, hogy ismeretlen helyekre is elmenjek.

Délután a Times Square-en elengedtem a tudatom, nem koncentrálok a fotózásra, csak megyek és nézelődöm, persze rengeteg a turista, de ezt is el kell viselni, ez egy ilyen hely. Színek mindenfelé, színes emberek, színes fények, nagyváros, öröm és izgalom, feldobottság, itt senki nem unatkozik, senki nem pörög alacsony fordulatszámon. Normális New York-i nyilván nem jön ide, de én nem vagyok az (se normális, se New York-i). Itt egyébként egy egészen lenyűgözően bunkó lény is volt, aki az egyik oszlop tövébe ültetett, amúgy gyönyörű növényzetre lazán fellépett, telibe letaposta az egészet, és úgy fotózta a barátait.
Csodálatos volt ugyanakkor látni együtt a világvégéről prédikáló szónokot Jézus nevében és a pár méterre onnan fotózkodó félmeztelen (de amerikai zászló festéses felsőtestű) lányokat.

Az 5th Avenue-t már kifejezetten megbántam, és addigra az igazat megvallva már kicsit elfáradtam, nem könnyű azért, hiszen délután 6-kor ugye otthoni idő szerint már éjfél van és annyira nem vagyok még sem átállva, sem kipihenve, bár nagyon jót tett az előző nagy éjszakai alvás. 

Benézek a Barnes & Nobles-be (kicsit abban reménykedve, hogy vannak kényelmes fotelek), na erről viszont nem tudtam, hogy ennyire proli, bár tény, hogy a McNallysben kicsit magasra került az intelligencia-léc, itt viszont minden van, ízléstelen szuvenyír, ronda notesz, népszerű irodalom, semmi színvonal vagy iránymutatás. 

Elgondolkodom a minden sarkon lévő hotdog-árusokon, vajon borzasztóan rossz hotdog ez? 2011-ben kipróbáltam, akkor rettenetes volt 5 dollárért, azt azonnal tanulópénznek minősítettem, de ki tudja, hátha az egyik a sok közül nem olyan rossz, csak ugye nem lehet tudni, melyik az. 

Végigmegyek a Central Park oldalán, az utolsó napsugarakat elkapom, a másik oldalon lévő galériák egyikébe pedig belopózom. Kedvesen köszönt a beengedő fiú, de látja azért, hogy nem vagyok célközönség, utánamered, és amikor a színes pandaszobrot fotózom pofátlanul, akkor azért már kedvesen rám szól. Oh, sorry, de a pandakép azért megvan. A Central Parkba még berohanok, hogy a néhány négyzetméter napsugárban fürödjek egyet, de kb. 5 perc múlva már el is megy.

Jöhet a subway hazafelé, feloldódom benne, mint mindig, itt érzed igazán New York legbelsőbb lüktetését, látod az embereket, érzed a bőrödön a pórusaidban az "olvasztótégely" elnevezést, csodálatosan különböző emberek, picik és idősek, mindenki a maga módján felvéve a ritmust, igazi New York-ivá válva, ahol ugyan valószínűleg kemény és talán lélekölő munkát végeznek, de mégiscsak egy másik dimenzióban vannak, nem véletlenül döntött így valamelyik felmenőjük vagy ők maguk, hogy idejönnek és belevágnak. Mindegy, hogy ülök vagy állok én is közéjük tartozom, nézek ki magamból és beléjük egyenként, nézem a reklámokat, mert itt igenis érdekes, hogy ki mit mond nekik és nekünk, róluk szól, a New York-i értékrendről, és tényleg nagyon sokat elmond.