Elgondolkodom, hogy most is ugyanott reggelizzek-e, ahol eddig, de mivel nem vagyok a beépülni látszó rutin megszakítás nagymestere, maradok a Broadway Bagelnél. Nem is bánom meg, mert borzasztóan aranyosak az eladók, továbbá egy iszonyú menő NYC Police különítmény érkezik, pisztollyal, bilinccsel, golyóálló mellénnyel felszerelkezve, és valami olyan elképesztő szerényen viselkednek, hogy csak nézek.
Utána a Starbucks wifi infuzión lógva töltök két órát, munka és otthoni kollégák, barátok társásagában.

Central Park
Végre bejutok az Absolute Bagel menőségbe, és veszek ebédre szarítottparadicsomos bagelt aztan pedig salátát, majd mindezekkel felszerelkezve lepihenek a Central Park észak-nyugati eldugottabb sarkába, nagyon jó érzés, most minden tökéletes.

Ezután a keleti oldalon mászkálok erre-arra tévedve, kissé furcsa helyeken, tulajdonképpen keresztülgyalogolom véletlenül teljes szélességében Manhattant a 100. utca magasságában, jutalmam egy újabb kimerülés-hullám, na de 1-2 óra alatt túl vagyok rajta.

Este 6-kor indulok újra a városba, csodálatosan öltözött emberek örvendeztetnek a metrón.
A metróvezetőnk ezúttal egy meg nem értett (vagy még be nem futott) standupos, egyfolytában dumál, úgy érzem vicces dolgokat is, bár senki nem nevet.

Mivel csak 8:45-re kell a The Bitter End (147 Bleecker St, New York) klubba érnem, van még egy órám. Végigvágtatok a Houston streeten, teljesen más hangulat, mint eddig volt bármi, rettenetes menőség van mindenhol: emberek, boltok, falfirkák...

Megnézem a hííres Morgenstern Ice Cream helyet (2 Rivington St, New York), ahol fekete fagyit lehet kapni, meg is találom óriási leleménnyel. Mindenféle dolog kapható, de nem nagyon tudom kisakkozni, mit kéne ennem, hogy óriási élményben legyen részem, végül egy ying-yangot kérek, ami persze fekete-fehér a nevéből is adódóan, hát sajnos egyáltalán nem finom, semmi íze nincs, csak vizes jég.

Áthúzok a Bitter Endbe, szinte senki nincs az asztaloknál, leülök, kérek egy pohár vörösbort, addig hangol a zenekar. Végre megérkezik a társaság, az első banda kellemes, profi zenét játszik.
Jön a következő csapat, úgy tervezzük, belenézünk még, aztán továbbmegyünk vacsorázni - és ekkor elindul az őrület. Egészen durva, fantasztikus, vérprofi zenekar, az énekes egy zseni, annyira energikus, lenyűgöző az egész, hogy majdnem sírok. Ugyanakkor bennük van, ami a legcsodálatosabb: a csiszolatlan gyémánt-hangulat, kicsit bénáznak, esetlenek, de hihetetlen jók, persze már a hangolásnál is látszott. Azt érzem végig, hogy az ilyen pillanatokért érdemes New Yorkba jönni, a színtiszta profizmust, a tehetség és megvalósítás legmagasabb szintjét látni.

Utánuk még jön egy zenekar, azok is jók, de a közönség megint megfogyatkozik, szét lehet fagyni, annyira hűtik a klubot, szóval én nem is bírom tovább. Legszívesebben megmondanám a beengedő embernek, hogy csak azért távozom, mert rohadt hideg van, de lemondok a népnevelésről és New York egyik legrégebbi, leghíresebb klubjának megreformálásáról.

A Great Jones (54 Great Jones St), louisiana-i étterem van már csak nyitva (felhívják rokonaim a figyelmemet, hogy a "city never sleep" egy bullshit), ott még pár falatot eszem.

Aztán Ubert hívok, egy igencsak behatárolt látókörű pakisztáni visz haza, aki nem tudja, hol van Európa, és végig zsoropnak mondja, de amikor mondom, hogy France, valami picit már bólogat. Elmesélem neki (kéretlenül) a magyar Uber sztorit, csak hogy elszórakoztassam magam, de azt mondja, itt is ez megy, és lezárja a beszélgetést, miközben 20 mérfölddel haladunk a félig üres városban, úgy érzem soha nem érünk oda. Végül megenyhülök, mert a majdnem félórás út kb. 12 dollárba kerül.